Hosszú úton

Munkahelyünkről hazaérve, könnyű bricsesznadrágot húzunk, és kilovagolunk megszemlélni a majoros-pusztai gabonatábláinkat, a sertés- és szarvasmarha-állományt, a birka-hodályt, a keltető műhelyt a hozzá tartozó baromfifarmmal együtt, és nem is térünk haza az HBO műsorkezdése előtt.

Igazából - noha erről mélyen hallgatunk - az éjszaka csöndjére készülünk már ekkor. Amikor csak úgy kivonulhatunk majd a konyhába. És mondjuk a hamutartó után nyúlunk. Ha van egy kevés borunk, akkor az után is. De lehetőleg ne legyen édes. Túlságosan savanyú se, természetesen. És ha netalán hajat mosunk, nem tárjuk ki az ablakot. A füst majd lassan kiszivárog ott, ahol tud. Mert ilyenkor ugyebár csak gyújtogatjuk egymás után a bagót. Azt is, minek? A még nagyobb csöndért talán? Hogy felöltöztessük füsttel?

Sok minden eszünkbe jut, és persze semmi sem. Jó, ha nem köti le figyelmünket sem a száradó csizma a radiátoron, sem a függöny mintázata. De még az sem, hogy szinte az élvezkedésig viszket a fülünk. Mondatokban hallgatunk, többnyire. Vagy csupán szavakban. Az üresség is lehet ünnepély - jut eszünkbe hirtelen. Nem tudtuk eddig. Egy úton gondolkozunk, amely máris elvárja tőlünk, hogy rajta legyünk. Hogy a lépéseinkkel kijelöljük. Úttalan út - sehová. Tulajdonképpen olyan az egész, mint a lélegzés. A távolból megérkezik az Idegen, és partra lép. És megy a süppedő fövényen, akár a megfáradt arcú nő a tó körül negyven év viszontagságával.

Szendereghy Viola, született 1874 március 6-án, 40 évet élt; mély és soha nem csillapuló szerelem fűzi Zádor Arnold asztalosmesterhez, tisztes családapához; 27 évesen, lányfejjel szüli meg egyetlen gyermekét, Dánielt.

És ábrándozásainknak akár azt is címéül adhatjuk: EGY NAGYSZABÁSÚ ÉPÍTKEZÉS ALAPRAJZA. Ilyen egyszerű a dolgunk.

Azért persze vannak kétségeink továbbra is: vajon bizonyosan kinőttük-e már a báli ruhánkat?

Titkon nyújtottan hosszú lélegzetű mondatokra vágyunk, talán egy meg nem értett emberről, az elhagyóról és az elhagyottról, gyerekkorról, egy körtefa terebélyes koronájáról, szekérútról, amely levezet a szurdokon; hajdan volt emberek lábnyomára találni, fűszállal a szájban bandukolva, vagy bezárt borbélyműhelyre, rég volt feljelentéseket lapozni Laczkó Pistákról, Sháb Jancsikról - nyújtottan hosszú lélegzetű mondatokban. Elkapni egy reggelt egy bambisüvegben, típus-nápolyiban. Azt a reggelt. Mondjuk, anyánk oldalán kapával a kishídon át, zöld, sűrű fűben, terebélyes koronájú fák alatt elhaladva.

Mardel - ez lenne a kutyánk neve.

Néha örvendünk, milyen jól összejönnek a dolgaink. Máskor meg panaszoljuk: nem jön össze semmi sem.

A meredek töltés oldalán kaptatunk fölfelé, és a gerincre érve majdnem belelépünk a tóba. Pár méterrel arrébb a zsilip; két rozsdásodó vaskorlát fogja közre a 8-10 méter hosszan benyúló deszkajárót. Körülbelül a felénél van a rácsos ajtó, lakattal. Onnan, ahol állunk, nem látunk be a zsilip torkába, viszont szüntelenül halljuk és érezzük a tó hörgésszerű sóhajtását.

Hogy ilyen hevületűnek kívánnánk a vágyott lélegzetet, azt persze nem állítottuk sosem.

Viszont tudjuk már, minden egyes sóhajtással - akarva, nem akarva - eljutunk valahová.

A bomló őztetemre a Tarr György állíttatta kőkereszttől jobbra, a csalános és a bodzabokor irányában a ritkás gyepűben találunk. A szőrös bőr a nád vattás virágára emlékeztet, kár hogy annyira bűzös. Lenyűgöző viszont a lecsupaszított bordák látványa, valamennyi csont a helyén, egy merész vonalú építmény ácsolatának makettje is lehetne, vagy egy újszerű bevásárlókosár. A gerinc a csontváz szétnyílt ízein nyugszik, lehet, hogy lövedék terítette le, de az is lehet, hogy betegség, vagy egyszerűen a kor, a kifutott idő. Nagyobb ragadozó errefelé szóba sem jöhet. Nem felejtjük: pitymallati fényben indultunk el hazulról egy nehéz, kimerítő álom foszlányaival, sőt (erre is sokáig emlékezünk még), az éjfélig tartó vita (veszekedés?) nyomasztó terhével, szó nélkül, észrevétlenül. Még sáros volt a föld; fogalmunk sincs, mikor eshetett. Talán amikor az a kísérteties ház lángba borult álmunkban, s mi álltunk a magasban egy hófehér torony labilis keresztrúdján, és a könnyeinkkel kellett oltanunk a tüzet. Lehet, könyörgésünkre eredtek meg az ég csatornái, a vánkosunk egy élő lucsok lett; úgy hagytunk mindent érintetlenül: a fejünk fúrta gödörben a forró nedvfoltot, s a verejtékünktől súlyos, összegyűrt lepedőt; vergődésünk tanúját. - Az útvonal: Keréksomos, Szakadák, Kétág, Csoba-halála, Hodas, Jézsi-gödre, Kelő, Tündér-domb, Pokloskút... - És most itt vagyunk az őz lábánál. Mintha álmunkból hívott volna e tetem, hogy kanyargós úton rátaláljunk. Leguggolunk, és belesünk az íves barlangba, ahol már semmi sincs, ahol a síkos szív lüktetett valamikor. Hihetetlen, hogy bármi is lett volna benn valaha. Kicsit csábít is az üres tér, hogy kipróbáljuk: befér-e a legalsó bordák közt a fejünk. Amit látunk: egyetlen szabályos ívű hajó, olyan tökéletes, hogy megilletődve le kell kuporodnunk az oszlopos csontok tövébe; ámulva nézünk szét. Itt már csend van, a lehető legteljesebb csend. Alig hihető: jártunk már egyszer hasonló boltívek alatt. Kérdés: mi mindent feledtünk azóta! És mi mindent elkövettünk! Talán térdepeljünk középre, és... - töröljük meg zsíros homlokunkat. Aztán induljunk fölfelé a szűk folyosón, kanyargó labirintuson; kitekintve a szemek üregéből, úgylehet, gazdag legelőkre látunk.

Amilyenek már rég nincsenek mifelénk!, mondjuk, sóhajtjuk az őztetemtől jócskán eltávolodva már, valahol az újonnan foltozott országúton ballagva.

Mifelénk mostanság csak kiégett gabonatáblák, csenevész kukoricások vannak.

Keseregnünk persze értelmetlen, és fölösleges is. Fél füllel hallottuk a hírt: a hajdani mezők, ligetek, léniások eredeti, mélyzöld színének visszavarázslásáról hamarosan életbelépő kormányrendelet intézkedik.

S dicséretes az is, hogy Honatyáink közt szép számmal akadnak már, kik bemerészkednek alacsony ácsolatú hajlékokba ország s világ szeme előtt, így például a Csölle Bözsinek a helyi tévéhíradó stábja kíséretében odaviszik a maradék hurka- meg kolbásztölteléket, hogy süsse meg. Öt napig nézi a szerencsétlen asszony. Soha be sem gyújt (nincs is mivel), csizmásan fekszik a vetetlen ágyon. Nem tudom, meg: nem bánom - ezeket mondja. Várja a halált, de az még gondolkozik a dolgon.

Mi viszont emlékszünk még a régi Mocsilásra, ahol Krepcsák András vasvellával megagyusztálta volt feleségét; az asszony pendelyben szaladt.

Mint mikor gyerekkorunkban a párnát magához ölelve futott el előttünk a fehérruhás angyal a Fölső-hegyi keresztnél, s mi fűzfalovon vágtázva üldözőbe vettük.

A keresztanya haláláról már, sajnos, későn értesülünk. Mondják, a végén már nem szívott be levegőt, csak kifújt. Hálálkodva köszönte meg anyánknak a lábára felhúzott pacskert és a hozott pogácsát. Harkányba menne most, mondta, de Pécsváradra is el kéne mennie fogat húzatni. Nincs is fogad, anyu - szólt rá a hatvan éves lánya. De van, lyányom - felelte sértett önérzettel -, itt van, ni, leghátul.

Minderre az égervölgyi fák között, a piszkos vizű tó partján is emlékezhetünk, ahol - nem messze a csordogáló kúttól - reggel óta egy bermuda-nadrágos férfi kacag. Szívesen elfordulunk tőle, és inkább követjük tekintetünkkel a víz felszínén futkározó vízimolnárkákat. Mintha száz és száz kicsi kalapácsfejű szöggel verték volna tele a tó tükrét. És néha, még suhogást sem hallatva, áthúz a víz fölött egy pici denevér, gyors nyelvével az apró szögeket szedegeti föl.

Mert van ám úgy néha - és ez a csodálatos!, mondjuk -, hogy szépségesen összesimulnak a kontrasztok.

Akár a tarlóföldek sárgájában az árnyékos keréknyom; bársonyon az ellentétes simítás.

A távcsővel figyelő vadászt a fenyves szélén már inkább elképzeljük, semmint vágynánk rá, hogy elevenen megpillantsuk. Lehet, ott van a magaslesen, de az is lehet, csak a kalapját tette ki figyelmeztetőül. Elámulunk, milyen goromba ember hírében áll a faluban. Állítólag zárva tartja kedvesét, a valaha erdőt-mezőt járó szépséges Rózált. A leány nem jár ki már a habos füzesekhez. A napraforgótáblák ívelő sárgájából nem hallik kacagása. Hiányzik-e a tájnak? A cipellőjén valaha bársonyosan megülő por, úgy látszik, elvan nélküle is. És nem megy utána egy madár sem, egy barkaág sem sóhajt érette.

Az éjszakát már ama örökké emlékezetes hídon töltjük, ahonnan viszonylag jól be lehetne látni eddig megtett utunkat, s talán azt is, ami még hátra van, vagyis tényleg majdnem mindent. Mostanság azonban csak a ködöt láthatjuk: olyan sűrű, mint üveglap közé szorított kocsmafüst. E ködben leginkább magunkat keressük egy-egy pillanatra, úgy, hogy körmünkkel a zsebünk szegélyét percegtetjük, és figyeljük közben, amit teszünk. Kétségtelenül hűvös az éj, az idő pedig alig-alig omladozik. Alulról tör át a hideg a lécek vékonyka résén, s néha úgy húz át rajtunk függőleges vonalban, mint a tölcsérben az örvény.

S úgy lehet, ez már a hajnal; nyálkás, belülről dideregtető. Ha odább lépünk, ruganyzik alattunk a padló, s a nyiszorgást elnyeli a mély.

Élet és Irodalom

Földényi F. László

Mondatokban hallgatni

Kaszás Máté: Korom és hó

• Egy új hang, amelyre régóta vártam; egy hang, amely nem a kórusból vált ki, hanem eredeti és önálló; egy olyan hang, amely nem emlékeztet senkiére sem, amelyben nem tudom egyből fölfedezni a többit, amely semmilyen közkedvelt, sokak által művelt és kedvelt irodalmi megszólaláshoz nem idomul, és^; amely — titkos kódként — nem építi magába az irodalmi életet feltételező cinkos összekacsintást sem. Egy magányos hang tehát, amely végtelenül egyedül szól, olyan messziségből és olyan mélységből —, hogy néha bizony összeszorul tőle a torkom.

Lebilincselt ez a hang, s még ha nem is volt mindig kristálytiszta, mégis mindvégig magával ragadott — úgy, ahogyan ezt az utóbbi időben a magyar nyelvű széppróza esetében csak a lehető legritkábban tapasztaltam. Nem félek kimondani: nagy irodalom megszületésének a pillanatait éltem meg ezt az idei könyvhétre megjelent kötetet olvasva, szerzőjében pedig — kinek egyetlen könyve jelent meg eddig, az általam egyébként még nem ismert Lázregény — egy kivételesen tehetséges írót fedeztem fel magamnak. Olyasvalakit, akinél a legapróbb rezdülések mögött is pillanatok alatt hihetetlen mélységek képesek feltárulni, s aki ráadásul ezt nem is restelli. Olyan szerző arca jelent meg a szavak és mondatok mögött, aki mindig énje legbelsejéből bányássza elő, amit leír; nemcsak a mondatokat és szavakat, de még az írásjeleket is. Más szavakkal: hihetetlen komolyság árad írásaiból — a „szakmával”, a mesterséggel szemben tanúsított komolyság, ami persze magával a világgal szembeni komolysággal — (ami nem jelent feltétlenül komolyko-dást!) egynemű.

Elbeszélések gyűjteménye e könyv, amelyet mégsem neveznék novellás-kötetnek. Három jól elkülöníthető ciklus, amelyek mindegyike egy lehetséges regény csíráját hordozza magában. Az első — Etűd —: nyomasztóbbnál nyomasztóbb életképek gyűjteménye. (Hadd jegyezzem meg: néha eltúlzottnak is éreztem e nyomottságot). Témájukban sok mindenkire utalnak; Kafkára éppúgy, mint mondjuk Darvasira. Hangvételük mégis hamisítatlanul egyedi és önálló. És miközben a fantasztikus mondatszerkezetek kígyózását figyelem, vagy egy-egy gondolatmenet kiszámíthatatlan pályáját, vagy éppen résen vagyok, elrontja-e az egyre tekervényesebb és terjengősebb hasonlatot, amelybe belebonyolódott (nem rontja el!), egyszerre csak észreveszem, hogy a fogalmazás szépsége, a fenséges iránti érzéke (igen, ilyesmi is lehetséges még!), és egyáltalán: a szavak használatának és a látásnak a pontossága olyan élvezetet is kínál, ami a bemutatott világ nyomottságát nemcsak ellensúlyozza, hanem új megvilágításba is helyezi. Mint minden jó író, Kaszás Máté is képes arra, hogy léprecsalja az olvasót — hogy felébressze benne a honvágyat egy elérhetetlen (mert csak szavakban létező) világ után, amely világtól egyébként, az irodalomból kilépve, józan ésszel nézve inkább menekülni kellene.

S ugyanez történik a másik két ciklusban is: a Bergerről, a kisvárosi borbélyról szóló történetben, valamint a Közel és messze című gyűjteményben, amely ugyancsak egy ismeretlen világba kalauzol el. Olyan ez az utolsó rész, mint Mészöly Miklósnak az ezzel egy időben megjelent gyönyörű Családáradása. Ugyanaz a szirénhang szólal meg itt is, hogy az olvasót rabul ejtse, s egy örökre letűnt — vagy soha nem létezett? — életforma után keltse fel benne a vágyat. Mert ugyan eljuthatunk-e valaha is Égervölgybe és környékére, a Keleti-Somosra, Szőkehátra, Szilvásra, Fehér-földesre, Ponkómálódóra, Pokloskútra vagy Tündér-dombra? S találkozunk-e az életben valaha is emberekkel, akiknek neve: Atalai Farkas, Lingl Áron, Szívós Pali, Pitár, siket Bernyák, Kupa Giza, Beze Gerzson, Szendereghy Viola, vagy éppenséggel Olmayer Béluska, akit négyhónapos korában ragadott el egy tollas szörnyeteg, az embercsontokat rabló, rettenetes erejű madár? . Mintha egy régi temetőben járkálnánk, s a fejfákat betűzgetnénk.

Sok minden történik ezekben a laza regénnyé egybe szövődő történetekben, és mégis: egyfolytában csend van — síri csend. Az emberek élik e lapokon az életüket, de alapvetően nincsen közük egymáshoz — olyanok, mint az állatok vagy mint a virágok, vagy néha mint a kövek. Hallgatagok, talán mert tudnak valamit — sejtésük van arról a nagy rendről, amelynek ők is tagjai, és amely az esendő embert a maga szerencsétlenkedéseivel életben tartja s a legtávolabbi csillagködökkel való rokonság biztos tudatával ajándékozza meg. S ekkor már nem is tetszik olyan képtelenségnek rátalálni egy bomló őztetemre, amelynek lecsupaszított bordái kilátszanak a szőrös bőr alól. „Leguggolunk, és belesünk „a barlangba, ahol már semmi sincs, ahol a síkos szív lükteted valamikor. Hihetetlen, hogy bármi is lett volna benn valaha. Kicsit csábít is az üres tér, hogy kipróbáljuk: befér-e a legalsó bordák közt a fejünk. Amit látunk: egyetlen szabályos ívű hajó, olyan tökéletes, hogy megilletődve le kell kuporodnunk az oszlopos csontok tövébe; ámulva nézünk szét. Itt már csend van, a lehető legteljesebb csend. Alig hihető: jártunk már egyszer hasonló boltívek alatt. Kérdés: mi mindent feledtünk azóta! és mi mindent elkövettünk! Talán térdepeljünk középre, és... — töröljük meg zsíros homlokunkat. Azután induljunk fölfelé a szűk folyosón, kanyargó labirintuson; kitekintve szemek üregéből, úgy lehet, gazdag legelőkre látunk.”.

Ennek a gazdagságnak a látványával ajándékozott meg Kaszás Máté. S közben alig-alig történik valami -csak éppen pereg az idő, és pontosabbnál pontosabb mondatok követik egymást. „Mondatokban hallgatunk, többnyire. Vagy csupán szavakban... Az üresség is lehet ünnepély —— jut eszünkbe hirtelen. Nem tudtuk eddig... Tulajdonképpen olyan az egész, mint a lélegzés. A távolból megérkezik az Idegen, és partra lép. És megy a süppedő fövényen...”. E mondatokban történő hallgatás érzékeltetése miatt tartom különleges eseménynek e könyv megjelenését. Szerzőjének minden megszólalása őszinte, s még ahol nem feltétlenül hibátlan, ott is elemien személyes — nincsen olyan megszólalása, amely érezhetően ne lénye legmélyéből bukna elő. Nem az irodalomból épít irodalmat, hanem a személyességből — s közben mégis irodalmat hoz létre, méghozzá hitelest a javából. Nem biztos, hogy nagy könyv; de mindenképpen magában hordozza a nagyság ígéretét és lehetőségét. Olyan benyomást kelt, mint egy tökéletesen szép báb, amely egy még szebb pillangó reményét ébreszti. Hogy kikeljen, arra Kaszás Máténak kell vigyáznia; a Jelenkor Kiadó pedig őrködjön mellette továbbra is.

Weblap készítés ingyen