Regény, novella, elbeszélés

Miért ?

​

A falakon belülről másképp látni mindent, mint a fala­kon kívülről - most már tudom.

Azt mondták, húzzam fel a térdem és ernyedjek el, csússzak kicsit balra; ne annyira; így jó lesz; gondoljak vala­mire, gondoljam, ami életemben szép és nagyon erős élmé­nyem volt.

Egy vékony, hosszú póznát nézek kitartóan; fehér és fe­kete. De nagyon-nagyon messze van, s lehet, hogy nem jól látom, a fekete talán nem is fekete rajta, hanem barna, sőt, lehet, hogy piros; nem ez a fontos.

Emlékszem egy sárgalevelű nyárfára a berényi strandon, gyerekkoromból. Húsz méternél nem lehetett messzebb a víztől, alatta volt egy pad, az előtt széles füves térség, és volt ott valahol egy szemetesedény is, talán kék. El kellene indul­nom a tó felé, keresni kellene egy pár lábbelit, azt hiszem, szi­vacsos talpú strandpapucsot, széles x-pánttal, erősen gumi-szagút. De simán belemehetek a vízbe tízszer-tizenötször - nem látom az akkori arcomat; nem tudom, épp örültem-e vagy sírtam. És mondhatom magamban - mint a varázsszót - a Gálosi Feri nevét is, aki a táborban ágyszomszédom volt - akkor sem tudom. Pedig bánatom volt, erre még emlékezem, csakhogy így ez kevés. Próbálom egyszerre, együtt látni a nyárfát, a fodrozó vizet, a füves partot, a kukásedényt, a szi­vacsos talpú strandpapucsot: finom homokba ágyazódott apró kagylók jönnek elém, néhány hintázó falevél, s csak azt látom: felhúzott térddel valaki ül a parton, nem beszél.

Úgy gondolom, ahhoz, hogy igazán felidézhessem egy-egy régi emlékemet, elébb az kell, hogy egészen elfelejtsem, amit róluk tudok. Addig kell néznem például egy felborult szénásszekeret, amíg a szekér négykerékre nem áll, és las­sacskán odább nem gurul. El kell veszítenem szem elől a felborult szekeret, hogy meglelhessem immáron vakon.

De öt szem poshadt kopaszbarack, kék parasztkötény­ben, éppúgy elém idézhet egy gorkijos vonású öregembert, akivel - nagyon régen - együtt repültünk arról a bizonyos szekérről, széna tetejéről. Kétoldalt agyagos partból kime­redő, repedezett héjú göcsös gyökerek, arrafelé, ahol az ibo­lya legelőször nyílik. Vagy: északi irányban, közel a forrás­hoz, véres a kezünk, a lábunk; káposztalevél-bögréből iszunk...

Van, hogy álmodom, s felébredve riadtan, szomjúhozva keresem az álmom. Ami elveszett - csökönyösen már hiába kutatom. Viszont ha csak két dologra visszaemlékezhetek álmomból, ennyi már elég is, hisz amíg gondolatban egyik­től a másikig érek, mindaz, ami végérvényesen elveszetnek tűnt, csendesen újra rám köszön.

Kedvemre éppígy lehetek bármikor otthon. Mért akar­nám hát mindenáron, hogy feleségem és fiam hozzám jöjje­nek? Hiszen csak néznének rám - nem látnák valódi arcom. Ha tetszik, inkább én megyek haza. Beléphetek a kapun, s máris meglátom a szakadt szúnyoghálót az ablakunkon. Mióta készülök, hogy lecserélem! Itt most bőven van idő, talán hozzá is kéne fognom...

Máskor elképzelem valakinek az arcát, és nézem órákon át, várom, hogy megszólítson: „... elfeledted a mosófazék­vécét? a patkányt, ahogy vizes tappancsaival fötört a salétromos falú folyosón? elfeledted a téli éjszakákat: gyapjúfuszekli a lábunkon, fejünkön meleg sapka, és alszunk nyomorult albérleti szobánkban? elfeledted volna a magá­tól széteső rekamiét, az asztmás hurutot? elfeledtél hát min­dent, hogy azt mondod: megöl a kényelem, megfojt! Hány év, kedvesem, hány forint?...” - Kék pongyolában Irén áll az ajtóban, és beszél, beszél, de tudom, hogy ez már régen elmúlt. „Igen, igen, elfeledlek - mondom -, egy nap majd arra ébredek, hogy elfeledtem az arcodat...”

Kérték, hogy forduljak balra; feküdjek a bal vállamon. A nővér azt mondta: vannak, akik egész hátralévő életüket... - és nem tudom, hogy mire mondta. Hordhatna inkább le­kerekített sarkú szemüveget, jobban állna neki, mint ez a szögletes. Ha azt feleltem volna: hagyjatok, fáradt vagyok -nem mondtam volna igazat; jóval többet kibírok. Nyugodtan belenyúlhatnak a tüdőmbe, a végbelembe, csak egy tüdőbe és vég­bélbe nyúlnak bele, belém már néni.

Mondatokat mondok, és hallgatom, hogyan szólnak. Ne azt nézd, mit mond a mondat, arra figyelj, hogyan szól! Mintha nem is az eszemmel gondolkodnék már, hanem egy régi bánatommal. Mintha a szomorúságommal gondolkod­hatnék, s csakis arra kell ügyelnem, hogy a mondataim, gondolataim bánattal teljesek legyenek, szinte mindegy is, mit mondok el általuk, velük. Szavak, melyek tetszés sze­rint egymásba fonhatok. Mondatok, melyek tetszés szerint lélegeztethetők. Érzem is már: itt vagyok, itt, legbelül a mon­dataimban, és nem egy teremben, nem a közös ágyon, nem a közös lepedőn - benne vagyok a mondataimban, benne a bánatban, ez kell most, mert ez a jó!...

De sokáig - bármennyire szeretném is ezt -, sokáig nem tudok a mondataimban maradni — akkora már a bánat. Ki kell hát nyitni a szemem, és nézni kell valahová, valamit meg kell látni, ami itt van körülöttem.

Kint fecskék cikáznak; az eresz alatt lehet a fészkük; na­ponta százszor, ezerszer le-föl szálldosnak.

Muszáj a falakon kívülre is tekinteni néha, még ha eltö­kéltem is, hogy arról az időről-térről huzamosan lemondok. S nem az életemet adtam így fel - nagyon is akarok élni -; csak át kell sugározni magamon a bánatot. Nem csak a tu­domásulvételét; de az élményét is szeretném annak, hogy itt vagyok.

Mondatokat mondok, és hallgatom a mondataimat. Hallgatom, hogyan szólnak. Ahhoz, hogy a falakon belüli hatás fennmaradjon, állandóan beszélnem kell; beszélni még tudok, szerencsére. Gondolom, mindnyájan így te­szünk félálmunkban: eleresztjük képzeletünket és lebegünk, ha aludni akarnánk már, ám beszűrődnek még zavaró han­gok, zajok. Úgy lehet, ott az álom a kapaszkodó, itt ugyan­arra szolgál a fáradtságra hangolt beszéd, mondatokba kényszerített bánat.

Tőled szabaddá tenni életét! - ez a mondat egyenletesen ível. íveljen hát tovább - mondom. - Kötelékét elő Időzni, amely őt hozzád köti, melyet ő maga nem akar, vagy nem mer eloldozni. De kérded magadtól most: eloldozott köte­lékkel vajon nem kötözöm-e még szorosabban magamhoz? Világai leválasztani világodról, mely már nem lehet többé az övé, nem lehet a tiéd, csak a világaitok világa VILÁG - ez minden, amit tudsz. Fiatok szólt, aki első és egyetlen már kettő közül: „Lesz akkor másik apukám?” S a válaszod volt: „Lehetni lehet, hogy lesz.” - Karácsony közelgett; fagyállót cseréltél a kocsidon; annyit, de annyit autóztál a pénzetek­ből, most akkor merre visz innen út?... - Igazából talán nem is ívelt ez a gondolat. Inkább fölszállt merőlegesen. Majdnem merőlegesen. Fölszállt, mint a fecskék. Igen, de a fecskék alá is szállnak! Próbáljunk meg hát aláereszkedni! Vajon meglesz-e a várva várt ív? - Emlékszel? - de ez már új bekezdés kell legyen! Fölülről lefelé az első!

Emlékszel? Hajnal, egy erdő és egy búzatábla közt, eső után. Egyedül vagy ébren; a többiek eldőlve jobbra-balra az éjszakai mocsokban. Úgy érzed, kifeszített a várakozás: egyszerre fontos, és végtelenül fölösleges. Elandalít a vágy, megtudni: egy távoli bolygón milyen lehet a napfölkelte, mondjuk, a vulkáni tufa pozíciójából nézve, milliárd éves magányban? De tudod: otthon békésen nyújtózkodva még alszik a fiad, s ha fölébred, azt kérdi az anyjától: Hát az apu, merre van? - Akácfalevélen briliáns-fényben egy esőcsepp; véletlenül széttöröd válladdal, amint elindulsz befelé az úton. A cipődre nézel, amely sáros, és a nadrágod szára is, föl, majdnem a térdedig. Széttörted a fényeket begyűjtő kis lencsét, ám még ezer és ezer tündököl, míg fel nem szívja reszkető testüket a nap. Elhagytad házadat, s lám, most itt vagy: sokak közt - egymagád. - íme, megvolt az ív. Idáig ért. Ez a vége. Ettől az ívtől-e, vagy mitől, nem tudom - el­fáradtam. És ez már a fáradtság fáradtsága, azt hiszem. Le­het, erre, ilyenre célzott a nővér, mikor azt mondta: vannak, akik egész hátralevő életüket...

Vannak. Tudom.

De kérdem már magamtól fogyó türelemmel - igen, fo­gyó türelemmel kérdezem, hogy miért... miért nem alha­tom már végre? Úgy, mint régen.