© A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak

Pör

(részlet)

"...Végül oda állt vele a nyitott ablakhoz; kinn már egészen beesteledett. – Mik…or? – kérdezte a felesége áhítattal, szelíden. K. ránézett: a szoba fényénél látta: az asszony arcbőre élénk rózsaszínben játszik. – Mik…orröp…ül… ünk? – K. nem szólt semmit; megfordult és az ágyra fektette az eleven csomagot, megint igazított a blúz (ing?) elcsámpult gallérján. – Jó a lev… egőőő! – sípolta az asszony egészen mélyről, sokkal mélyebbről, mint a torkából. – K. hallgatott. – Ugy-gye – kérdezte a felesége kínkeservesen, külön-külön megcsócsálva a szótagokat, hangokat –, nagy-gyon szer-ret minket az Is…? – Egy hajtincs elszabadulva lengedezett a halántékánál. Folytatta: – Ak-kikre les-újt, az-okat ám nagy-gyon…!

K. annyit mondott röviden: mindent elintézett, legyen nyugodt a felesége, látja is, hogy nyugodt, ő is az…

(…Mindent… És holnaptól új nap kezdődik… Vegye úgy a felesége, hogy újraszületik… Újra megtanul beszélni, járni, dalolni, táncolni… – Ezeket nem mondta.)..."

LÁZREGÉNY

TARTALOM

TÁVOZÁS - ELZÁNÁL - MEGDÖRREN AZ ÉG

A GYERMEK - LÁNCRA VERT KUTYÁK - A TÁVOLODÁS BESZÉDE

BUSZON - A „DRÓT” - FÖLMAGASODÓ KEHELY

A FOGDMEGEKRE VÁRVA - UTOLSÓ PARADICSOM

KIÁLTÁS - FELTŰNNEK A FOGDMEGEK - ÚTRAKÉSZEN, MINT EGY

KOPORSÓ

VISSZATÉRÉS? - A MEZÍTELEN LÁNY

A FÉRFI ELNÉMUL - A BIBIRCSÓKOS NŐ - VALAKIK BESZÉLNEK

- HEMZSEGVE FOGY A SZÓ -

- SZEREPVILÁG -

- JÖNNEK-

A MAGÁNOS HÁZ - NAGYON-NAGYON VILLÁMLIK MESSZE

BESZÉD AZ ELDOBOTT KERESZTRŐL - IMMÁRON EGYEDÜL

A FOLYOSÓ - FÜLKÉK ÉS TERMEK A HANGÁRBAN

- TÁVOZÁS ÉS ÉRKEZÉS -

- A LEVÉL-

- AZ IDEGEN ASSZONY -

- LEGYÉL HÁT, AMI VAGY... –

(részlet a könyvből)

1. fejezet

Távozás - Elzánál - Megdörren az ég

Maga Erhardt Lőrinc sem tudta az okát. A különös az, hogy nem is érdekelte, van-e ok. A felesége akármit tett, neki semmi sem tetszett. Neki, ha el kellett mennie mellette, hát úgy ment el, hogy nem nézett rá. Szándékosan és kirívóan nem. Elment. Némelykor kezébe vett egy könyvet, és fel-felnyitotta, amikor a felesége bejött a szobába. Ugyanakkor nagyon is érezte, hogy szenved tőle az asszony, de nem mer szólni, nem meri megkérdezni, hogy mi baja van. Erhardt kiment a házból. Az utcára. A térre. De az arcok is idegesítették. Valahol gyerekek sikonyáltak, az is bosszantotta. A fény is, minden. Ekkor arra kellett gondolnia, hogy talán nem is a feleségével van baja. Erre viszont nem nagyon akart gondolni, mert érezte, hogy a felesége iránti haragja fokról fokra alábbhagy. Gyorsan hazasietett, és újra elment a felesége mellett, úgy, hogy az asszony érezze, valamiért még mindig nem néz rá.

Munka után fölkereste Elzát. A páternoszterrel ment föl a negyedikig. Nem tudta, miért megy hozzá, Elzát igazából sosem kedvelte. „Jó, hogy jössz, aranyom - fogadta lelkendezve a nő. - Most úsztam ki a kádból, két perce. Az egész heti retket levakartam magamról. Most tök száraz a bőröm és viszket. Itt ez a tejbalzsam, kend be vele a hátam, meghálálom.”

Vékony, színes kis pálcika füstölgött egy virágcserépben a fokföldi ibolya mellé szúrva, fönt a szekrény tetején. Lőrinc megkérdezte Elzát, hogy mi az, mert, mondta, ő még ilyet nem látott.

Korom és hó

(részlet a könyvből)

Apám és én

A lófejeket hosszúkás élű szerszámmal aprítjuk föl, apám és én; a fejet, miután lesuhintjuk a nyakról, középtájon, szimmetrikusan hasítjuk ketté, majd tovább, egészen ökölnyi nagyságig. A zárt testrésznek vágás után kiáltó az üregessége, s ahogy odaüt az ember, alig van valami kis koppanás; úgyszintén amikor a darabok földre hullanak. Valahol egy hófúvásos szérűben történik mindez, de nem lényeges, hogy hol, apám is, én is úgy vagyunk vele, hogy nem lényeges.

Megnyugtatóan párás és kormosan piszkos az idő, és nem messze egy koporsót készítenek, tulajdonképpen már elkészült, csak a fehér csipkét helyezik körbe az üreg peremén, aztán leszorítják valamivel. Azok, akik ezt végzik, s apám és én, úgy tesszük a dolgunkat, hogy nem érzünk abban semmi rendkívülit. Még azon sem csodálkozunk, hogy nem kenjük össze magunkat vérrel. Nincs vér. Csak korom és hó. A testrészek oly szárazak és szálkásak, mint a szarufa.

Azután bemegyünk egy terembe, ahol olyan alacsonyan van a mennyezet, hogy alig lehet állni, csupán ülni vagy guggolni lehet. A talajnak lejtése van, és lépcsőzetesen van kiképezve; hátrafelé érzékelhetően vastagszik a sötétség, de hogy hol a határ, mondjuk a fal, vagy egy hirtelen szakadék - titok. Olyan sejtésünk van, hogy hátul igazából nincs is semmi; egyébként abból az irányból lejt a talaj, tehát az a fönn. A sötétséget a testünkön érezzük, úgy, hogy húz bennünket, és ezt nem értjük, de belenyugszunk. Akiket itt találunk, azokat nem ismerjük; olyanok mint mi, de nem ismerjük egymást. Valahogy az a benyomásunk, hogy ennyien vagyunk, és ez is jó.

(...)

...Ketten ballagnak a folyosón, két férfi; az én kezemben a gyufásdoboz, apám meg csak úgy döllög mellettem. Az óriási üveglapokat átnedvezi a világosság; kifelé nem látni a fénytől, de ez nem is fontos; amikor megtörténik a becsapódás, mi már a helyszínen vagyunk. Apám is lehajol, de én szedegetem föl az alkatrészeket, apám csak statisztál, vagy még azt sem, csupán úgy tesz, mintha legalábbis statisztálna. Az ablakok épek, sértetlenek, pedig rajtuk át kellett történnie a becsapódásnak. Egy-egy mozaiklap akkora, hogy kettőnket kitesz, látjuk az összeillesztések vonalait, és látjuk magunkat általuk bekerítve, mindegy, hogy ott és akkor ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítunk.o

A folyosóra állandóan fölülről látunk, s ez némileg megakadályoz bennünket abban, hogy horizontálisan is érzékeljük helyzetünket. Nem tudjuk még, ez mennyiben végzetes számunkra. Jó dolog viszont egymás mellett, egymás oldalán látni magunkat. Úgy érezzük, hogy megtaláltunk minden egyes darabot: a négy szárnyat, a tizenkét lábat, szemeket, alátéteket.

Biztonságot és némi fölényt ad; eddig sem igen volt, de már egyáltalán nincs bennünk semmi rettegés. Kilépünk a hóra, sehol senki; apám és én.

Kifú

Csak a maszk marad utánunk, elhagyott odú, melyet egykor belaktunk melegséggel. A Te odúd már hideg. Megindultság nélkül kellene szólni, kezdve a szénatomokkal, a különböző dimenziókon át eljutva a születésig. Minap még Apánk közeli halálán töprengtem. S akkor elnémulva közbeszóltál Te. Legalább szempillád mozdítanád!... - Megváltoztak a távlatok, ami tegnap még halaszthatatlannak látszott: mára fölösleges lett - ez van az arcodba bevésve. És érezni nagy nyugalmadat. Amit mégiscsak jó most látni, hiszen talán nem bánt, nem fáj semmi sem. Ha visszajöhetnél közénk - mesélnél-e kifulladásig, ahogy szoktál, vagy hallgatnál kútmélyen? Mindőnknél többet tudsz már? Ez a tudás, úgy vélem, nem borzaszt téged, nem olyan mint az „oroszlán-megeszi-a-nyulat” evilági rémtörténetek. Másfajta tartományok igézetében leledzel, Ilona; a csövek, vezetékek szövevénye már nem tarthat fogva Téged. A lélegeztető gép mellett állok; hallgatom ahogy az odúba be- s kifú. Be- s kifú...

A Hradkov-hegyi

kolostor kerengője

Adott az egyes szám első személyben elbeszélő szerző, adottak a XX. századi irodalom pszichológizáló történettípusának ismert helyszínei, egy gyógyintézet, egy magányos hegyi kunyho, adottak hagyományos, jól ismert emberi érzelmek - szerelem, gyűlölet -, mindez azonban egy titokzatos bűnügy kellős közepébe vezeti az olvasót, s miközben felderülni látszik az elbeszélő élettörténete, a cselekmény lineárisnak tűnő íve labirintusszerű kerengőbe vezet.

A Hradkov-hegyi kolostor kerengője

dr. Franz Klauthnak

(részlet a regényből)

Első kör

Mindaz, amit elsorolok itt, már rég volt. Azóta megöregedtem egészen. Megöregedett az arcom, a kezem, a hajam. Nem tudom, hová készülök. Nem tudom, minek ehhez ekkora változás.

Egy madarat figyelek az ablakból. Színes tollú fakopáncs. Nézem, ahogy ágról-ágra a diófa legtetejébe száll. Méregeti a száraz burkában árválkodó diót. Néhány jól irányzott koppintással megkopasztja a termést a petyhüdt buroktól. Azt vizsgálja, hogyan tovább. Tudnia kell, ha nagyobbat talál koppintani, mint amekkora ütést még elbír a szár, akkor a kiválasztott eledel menthetetlenül lepottyan a földre. A diót végül egyetlen mozdulattal emeli le, úgy, hogy a lábával közben megtartja, így viszont nem tud elrugaszkodni vele, bele kell mélyessze a csőrét a szár lágyabb hegénél. A zsákmánnyal ezután odarepül a fa egyik vastagabb ágának hasadékához, kezdi ütemesen kalapálni. Sokáig csépeli a hegyes csőrével, mind erőteljesebben. Hull, potyog a kemény héj, mint a forgács. S amint befalatozta a dióbelet, tüstént repül egy másikért, föl a csúcsra.

Azzal töltöm az időmet, hogy kirakom magam köré régi irkáimat, céduláimat, megnyálazom a gyűrődéseket, azután lepréselem, remélve, hogy így minden rejtett zug szépen kisimul.

Mikor még úgy jártam-keltem itt a hegyen, hogy nem ismertem, akiket később megismertem (nem tudva, hogy vannak), és így természetesen nem is hiányoztak nekem - gyakran ilyeneken gondolkozom. Amikor ők még nem voltak nekem, és én jól elvoltam nélkülük, ezen gondolkozom éjjel és nappal. Néha olyan helyre vetődve az éjben, ahol régen megcsodáltam a helyet vagy valamit ott, vagy csak jó hangulatban jártam arra valamikor, és mindaz az emlék hirtelen megrohan, és elmélázom, hogy: igen, akkoriban, lám, még nem ismertem ezt vagy azt a személyt, s hogy mennyivel jobb volt akkor nekem! Mennyivel jobb volt, amikor kevesebb embert ismertem! Akiket bizonyára nem is szerettem. Mindez eszembe jut.

Kaszás Máté prózájából (hupont.hu)

Ég nélküli este

(Történetek az önmagából élő emberről)

A temetés,

amelyen Esti Kornél letépi ingét

(részlet)

epének

Várta a pap a csodát, nagyon várta, számított rá, elvárta. Miért? Talán megjelent neki valaki álmában, és közölte vele, hogy: igen? Megingott-e hitében, amikor nem, amikor mégsem következett be a csoda? Méhében öt hónapos magzatával eltávozott a fiatal anya. Eltávozott?! El lehet innen távozni? A meghalás nem itt maradás ugyancsak?... – Gondolkozott Esti Kornél a harsányan zöldellő búzatáblák mellett elsuhanva vadonatúj, metálkék kocsijával, remélve, hogy időben érkezik a temetésre.

A várandós kismama és magzata temetésére.

Mert bár a pap váltig hangoztatta, hogy van remény a felgyógyulásra, a baj mégis bekövetkezett. A család egyik nap még teljes hittel bizakodott, másik nap már a kripta-csinálás (időben meglegyen) lázában égett. Az elhunyt anyja azt mondta a nászának: ő egészséges feleséget adott a fiának! Szó volt róla, hogy esetleg majd, ha túléli, a nagybeteg hazakerül a szülői házhoz, s ott ápolják tovább. Ő egészséges lányt adott nekik, a nászáéknak! Már nem sírt. Viszont az utcán jártában-keltében is folyton beszélt a lányához.

Esti emlékezett, ez a lányát elvesztő anya gyerek-korukban sokszor jött a városból a faluba nyaranta (kábé egyidősek ők), együtt játszottak a szomszédék szérűs-kertjében, pajtájában, itt-ott. Csöndes, a gondolkozásban, mozgásban kissé lassú, talán túlságosan is lassú természetű volt, s ő (lehet, hogy ezért?) különösen rokonszenvesnek találta.

Most meg, lám, ő jön a városból a régi falujába, pont a gyerekkori játszótársa lányának a temetésére, ez igazán szomorú!...

Anyjától úgy értesült, hogy a pap nem vállalta el a búcsúszertartást. Ugyan miért nem?! Talán fél, hogy elsírja magát? Vagy olyan nagy a csalódottsága, hogy képtelen az őszinte imára?... – Esti már a temető melletti szűk szur-dokon kaptatott fölfelé vadonatúj metálkék autójával, de még mindig a pap hihetetlen elvakultságán töprengett, szinte maga is megszállottan. Biztos megálmodta! Igen, álmában jött hozzá az Angyal, és mondta neki: légy nyugodt, tiszteletes, a fiatal nő és gyermeke felépül, menj, add hírül mindenkinek!... Ilyen gyönyörűségesen szép álma volt! Ez után hogyan is lehetne odaállni temetni?! Egy ekkora hazugsággal...

A megismerés teljessége

Szemelvények egy férj blogjából

(részlet)

1. Minden reggel az elfojtott sírása hangjára ébredsz.

2. Végül is mindent meg lehet szokni. Ahogy leszokni is le lehet mindenről. Azért persze vannak még elbizonytalanodások. Előfordulnak kis örömök. Olykor nagyok is, mi az hogy! Ha bemozdul valamelyik ujja. Mondjuk. Múltkor például az egész karja bemozdult, tévézés közben, amikor azt a kimerítően hosszú filmet, A világegyetem végkifejletét néztétek édes kettesben. Pontosabban te nézted, ő inkább a maga hihetetlen küzdelmét vívta akkor is. S egyszer csak szól – mindjárt nem is fogtad föl, mi van, ami nem csoda –: Né-ézd, mi-it tud-dok!… – És görcsösen összeszorított ajakkal az őrületes nagy feladatra koncentrálva, mutatja a karját. Kínkeservesen fölemelte húsz centire, aztán kínkeservesen visszaengedte. De a fő: nem esett le! Fékezni tudta a leesést! A karjáét. Lett öröm. Sírás és nevetés. Ilyenek is néha…

(...)

22. A Tónál jártál ma. Kicsit álldogáltál a parton, az árnyékban, a nyárfák alatt. Egy család pecázott arrébb, két felnőtt és két gyerek. Mintha mi lettünk volna régen! A férfi aprólékos gonddal tűzte fel a csalit, a feleség a szendvicseket szervírozta, a gyerekek tépkedték a gizgazokat, jól elvoltak, a pillantásoddal sem akartad volna megzavarni őket. Kérdés: vajon ők láttak-e téged? A víz alig fodrozódott. Embertelen hőség a napon. A héten várják az országos melegrekordot, 3-as fokozatú a készültség. A kis öböl, ahol álltál: kitaposott horgászhely. Jó tíz méterrel beljebb a napsütötte víz felszínén két döglött hal lebegett a hátára fordulva, olyan tenyérnyi méretűek. És még egy, közvetlenül a part mellett, az orrod előtt, ez némileg kisebb amazoknál.

„Apu, te olyan ügyes vagy!… – hallottad a négy- és az ötéves fiaitok hangját távolról, nagyon-nagyon távolról már. – Tudtál halat fogni!.. Nem baj, hogy nem él… Akkor is, olyan ügyes vagy!…”

Aztán amikor készültél távozni, rájöttél, hogy a part közelében lebegő tetem nem is hal. Amúgy sok kicsi hal, persze, sok kicsi döglött hal, gumiban tárolva: egy óvszer, a közepén átspárgázva, hogy ki ne ússzanak a halacskák a nagy vízbe. Mert akkor, gondoltad, mi is lenne!?…

...23. Karon fogod a folyosón – azazhogy ő csimpaszkodik beléd a jobbik kezével, máris kész a felállástok, akár az anyakönyvezető előtt; egy, kettő, há’…!, lódul a láb, súlyosan kileng az inga, el- és magával ránt, félelmetesen beleimbolyogtok, közben a szabad kezeddel az oldaladat szorítod, napok óta fáj egy ponton, fáj az emelésektől, fáj ettől-attól, megyünk koldulni, mondod csípőre tett kézzel büszkén, ja-aj, ne ne-vet-tess, mondja riadtan, bepi-si-lek, ne, ne!, és már nevet, de még hogy’!; nesze neked, hát kellett ez, már minden veszve, minden hiába, egy aranyló tócsa csillog utánatok az előszoba kövén… Jaj, „az arcod könnyek mossák, de te csak játssz!…”

(...)

...28. Olyan ez a reggel, írod, mintha elutaznátok innen örökre. Az ég idegen kék. Nyújtottan fényes felhők, távol. A madarak (varjak) is egy irányba szállnak. Minden távolodik már. Még a szellő is távol barangol: amott, a park fái borzolódnak lassan. Egyre elhagyatottabb, egyre kietlenebb e hely. Ahol pedig naponta boldogan fölkeltünk és elnyugodtunk. Abban a hitben, hogy mindig minden így lesz majd. Hát nem lesz! Kedvesem!…

29. (szökőnap) Sze-rel- mem! Szí-vem!…

„Miféle házat akarsz állítani nekem / Miféle fekete írást, ha jön a tűz?

Sokáig hátráltam jeleid elől / Teljes sűrűségeddel üldöztél.

Ám most a végtelen éj őriz engem / Sötét lovakon megszököm tőled…”

Én Szerelmem! Én Szívem!…

Weblap készítés ingyen