Regény, novella, elbeszélés

 

Te csak, Jenőke, nyugodjál

 

 

Meghalt a Jenőke, nem hiszem el… Csak úgy, fogta magát, és szombatra vagy vasárnapra, vagy lehet, hogy most, hétfő reggelre? – a halála időpontjáról egyelőre semmit se tudok, csupán a tényt, a Repcepciós Rezső mondta, amikor a zárt raktárra mutatva megjegyeztem, hogy a Jenőke nem szokott késni, s ha késik is, akkor minimum telefonál, hogy ez vagy az van. Erre mondta a Rezső egy oltári böffentéssel, hogy nyugodjak bele, meghalt. Nem úgy mondta, hogy meghalt, hanem, hogy: kampec. Nyugodjak bele. Hát nekem ez egyáltalán nem tetszett, ez a fajta beszéd, amúgy is már nagyon elegem van a Rezsőből, mondtam neki, tudja kivel szórakozzon, azzal fordultam ki az üvegbirodalmából, de az izomagyú az ajtóban megállított, és egyenesen a képembe böfögte: Ez nem vicc, Amilkó!… Azt mondta: Ez a való!… Akkor éreztem, talán a szorítás miatt, nem tudom, hogy kurvára megbicsaklik a térdem.

 

Amália vagyok, nem Amilkó. Itt takarítok a Közmunka Nonprofitnál, tanfolyamon belekezdtem a számítógép-kezelőibe, de nem jött össze, akkor szereztem meg legalább az OKJ-s takarítóit, plusz a Veszélyes Hulladék szakvizsgát is letettem, így kerültem át az 1-es telephelyről ide, a 2-esre, pont ugyanakkor, amikor a Jenőke a raktárosi állást megkapta.

 

Ki nem szarja le, mondaná erre a Rezső, tudom.

 

Pénteken még dolgozott a Jenőke, esős, hülye idő volt, úgy volt, hogy délben hazamehetnek a munkások, a Jenőke is, természetesen, át is öltözött, fölfigyeltem, milyen elegáns színes szélkabátja van, gondolom azt is kapta, ahogy tőlem is kapott a múlt héten egy bőrkabátot pár pulóverrel, inggel együtt, a volt uraméi voltak, csak porosodtak otthon a szekrényben, örült neki a Jenőke, főleg a bőrkabátnak, igazi bőrből készítették Indiában, ezt mutatta a bevarrás, fölpróbálta, passzolt rá, köszönöm, mondta boldogan. Erre most meghalt. A színes kabát alatt pénteken farmeringet hordott, élre vasalt szövetnadrágot övvel, és fekete bőrcipőt, kicsit régieset, de a széldzsekije egészen modern volt, a színe piros-fekete, jól állt rajta. Vékony lába átlátszott a nadrágon, vagyis átütött a szöveten a formája.

 

Jenőke, Jenőke! Szép rendet tartottál a raktárban, pontosan kitöltötted az üzemanyagot az 5 literes műanyagkannákba, amelyek nem pont 5 literesek, ezért is kerítettél mérésre alkalmas edényt…

 

A szomszédos szennyvíztelep elhagyott épületéből szerezte a lámpát, amellyel a kannát átvilágíthatta, mennyi a tartalma, amikor engedi bele a benzint. Kicsit félénken érdeklődtem tőle, nem kell félni, hogy a tüzes égőre fröccsen a hideg üzemanyag, és durr? Á, ne pánikolj, Rózsám, nyugtatott meg azon nyomban, tudniillik a kijelentésében óriási magabiztosság volt…

 

Rózsámnak hívott, kérdezte, elfogadom-e tőle második nevemnek? Tőled semmi akadálya, feleltem. Ennek, mondta, annál is jobban örvend, mert hogy, fölfigyelt rá, pont olyan színe van a számnak, mint a kedvenc rózsájának…

 

És ő bátorított, hogy ne adjam fel, szerinte holtbiztos, hogy le fogok tudni vizsgázni a számítógép-kezelőiből előbb-utóbb, fontos, mondta, hogy gyakorold, ahol csak tudod, itt, a Nonprofitnál késő délután vagy este, amikor az irodisták már hazamentek, minimum tizenöt számítógép áll rendelkezésedre, akár mindegyiket bekapcsolhatod, s amíg emeletről emeletre, irodáról irodára haladsz a takarítással, hol az egyikbe, hol a másikba írhatsz, például nekem.

 

Szóval blogozzunk, azt akarod?

 

Úgy is mondhatjuk.

 

No és mi legyen a jelszónk?

 

Erre hosszan, s kitartóan a szemembe nézett, végül azt mondta súgva: Titok.

 

Titok!… Sajnos ő gyorsan letudta ezt az egészet, az egész ügyet, az élet-ügyet, kiszállt, ötven év volt, neki elég volt, kár!...

 

Nemrég hozták be a portára a Jenőke kulcsait, mikor én a füstös függönyöket szedtem le. A portásunk megengedte, hogy kézbe vegyem a kulcsok tartóját, vigyázva kinyitottam a zipzáros kis zsebet, 4 darab kulcs volt benne: egy a Jenőke öltöző szekrényéé és három másik, gondolom az új albérletéé. Örült az új lakhelyének, hűtőszekrény-szerelő adta ki neki, 25 ezerért, az semmi.

 

Csütörtökön kicsit panaszkodott a szívére, állítólag szombat éjjel lett rosszul, hívták a mentőt, de csak fél óra múlva ért ki hozzá, pedig itt lakott már a városban. Meg hogy, lehet, a fia volt nála, és attól… Róla egyszer említést tett nekem a Jenőke. Hogy biztos ellene fordult már a gyerek. Miért, nem kérdeztem. Hogy miért gondolja. Fájt-e a szíve?

 

A szerszámait állandóan költöztette Kaposvárról Kővágószőlősre, onnan tovább, Meszesre. Nagy gonddal óvta őket, a kincsei voltak, azok biztosítottak neki munkát. Régen elvált, nem beszélt a volt párjáról, csak annyit mondott egyszer, hogy a fiukat biztosan ellene neveli, és hogy igaza van.

 

Jól megcsinálta ez a Jenőke, hétfőn már nem is jött be dolgozni, úgy kezdte a hetet, hogy meghalt. Igaz, már szombaton éjjel meghalt, mondják, de a meghalásával mindjárt a hétfőt is leírta. Ki keresi? A lelke az itt van valahol, mert itt jól érezte magát, volt jövedelme, volt feladata, hívták, keresték, köszörülje meg a kést, cserélje ki a motoros kasza koptatófejét, töltsön benzint a Raiderba. Meg-megállt a garázs előtti fánál, az árnyékában szívta el a cigit. Maga vitte oda a nagy szemetesedényt, amelyiknek jókora csikktartója van. Kicsit meg volt fázva a múlt héten, mondtam neki, húzzon pulóvert vagy valami meleget. Igaz is, Rózsám, felelte, hiszen van meleg pulóverem. Nem azért mondtam, hogy emlékeztessem az ajándékomra. Ugyan!

 

Elment, kiszállt, itthagyta ezt a kócerájt, ezt a banzájt, ezt a „nesze-semmi-fogd meg jól”-t… Vajon küzdött-e legalább, hogy megmaradjon?!... Nála volt a fia, végre egyszer eljött hozzá, fölidegesítette-e vagy épp elérzékenyítette, meghatotta, annyi mindent gondolhat az ember!...

 

Kész. Nincs tovább. Csak a fagyos arc. Kihűlt tekintet.

 

Most boncolják. Ugyan minek!? Mit akarnak tudni róla?! Belőle mire következtetnek? Útakadály az erekben? A szívben? Hát aztán! Mért nem lehet már békén hagyni a testet! A port. Azt a port, amely egyszer újra összeáll majd valami evilági képződménnyé, így mondják. Csakhogy az már nem a Jenőke lesz, kicsit talán jenős, de már nem ő.

 

Úgy írta le a vezetéknevében a két o-t, mintha két szívet rajzolt volna le. Jelenthet ez valamit számomra?... Nézem az aláírását a Jelenlétin: B♥d♥r. Két szabályos szív, kicsit távol egymástól. Vajon szándékosan csinálta, vagy ösztönösen érzett rá?...

 

Hiába, többé nem jön már, bezárta a raktárt, a kulcsokat leadta a portán, utoljára még lezuhanyozott az alagsori fürdőben, ott, ahol a zuhanykabin görgős ajtajával annyit vacakolt, hogy valahogy használható állapotba hozza (folyton kidőlt, kiugrott a helyéről), fölvette a színes széldzsekijét, aztán elment haza meghalni.

 

Fekete férgek másznak elő a lefolyó sötét nyílásán át, ujjnyiak.

(Majd viszek belőlük a Rezsőnek párat…)

 

*

 

Aztán, alig egy héttel a hír hallata után, azt tapasztalom magamon, hogy enyhül a szomorúság. Máris megkezdődött a felejtés?! Ennyi volt csak az egész?!... Azért föl-fölkapom a fejem, amikor az alagsori ajtó nyílik-csukódik. A Jenőke járkál itt?!... Hát mégis visszajött?!... El se ment, csak ugrat engem?… Ej, te Jenő, na megállj!...

 

*

 

Nem. Vagyis igen, kopik a Jenő-gyász. Már úgy gondolok a halálára, hogy: hipp-hopp, kiszállt, elhúzott, meglógott ez a Jenő gyerek az 51 évével, sutty, bezárta a raktárt, és elment egy másik céghez egy másik világba, nesze nektek, ti csak kínlódjatok itt tovább!...

 

A Hold olyan fényes volt az éjjel, s még hajnalban is, mint egy frissen suvikszolt tükör. A levegő hűvös, tiszta.

 

*

 

Hogy oda ne rohanjak! – Ma reggel ezzel fogadott a Rezső, és fölényesen nevetett. Elújságolta, hogy megtalálta, s könnyen fel is törte a rejtett fájlomat, tök simán behatolt a titkos blogomba, mondta. „Lebuktál, Amilkó!...” – örvendezett, mint egy rossz gyerek.

 

Kérdezem, miért utál ennyire? Nem utál ő, á, inkább díjazza a fejem!….

 

Értsem, hogy díjat tűzött a fejemre?...

 

Bokszoló volt. Meg birkózott is. Bikacsök a recepciós szekrényében, meg pornóújság. Már használta. Mutatja, hogyan. Egy ütés a nyakszirtre. Vagy a csuklóra. Amit talál, azt töri.

 

Nem bőgni, á!

Te csak, Jenőke, nyugodjál!

Most megyek a pucerájommal, sikálok tovább…