Regény, novella, elbeszélés

 

Lázregény

 

(részlet a könyvből)

 

1. fejezet

Távozás - Elzánál - Megdörren az ég

 

Maga Erhardt Lőrinc sem tudta az okát. A különös az, hogy nem is érdekelte, van-e ok. A felesége akármit tett, neki semmi sem tetszett. Neki, ha el kellett mennie mellette, hát úgy ment el, hogy nem nézett rá. Szándékosan és kirívóan nem. Elment. Némelykor kezébe vett egy könyvet, és fel-felnyitotta, amikor a felesége bejött a szobába. Ugyanakkor nagyon is érezte, hogy szenved tőle az asszony, de nem mer szólni, nem meri megkérdezni, hogy mi baja van. Erhardt kiment a házból. Az utcára. A térre. De az arcok is idegesítették. Valahol gyerekek sikonyáltak, az is bosszantotta. A fény is, minden. Ekkor arra kellett gondolnia, hogy talán nem is a feleségével van baja. Erre viszont nem nagyon akart gondolni, mert érezte, hogy a felesége iránti haragja fokról fokra alábbhagy. Gyorsan hazasietett, és újra elment a felesége mellett, úgy, hogy az asszony érezze, valamiért még mindig nem néz rá.

A munkahelyén a vendégekhez eleinte megpróbált rendes, udvarias lenni. De aztán mind gyakrabban jutott eszébe a felesége, hogy őhozzá igazságtalanul mennyire rossz, és hogy itt vannak ezek az emberek, akiket nem is ismer, és ő épp ezekhez akar jó lenni, mikor a felesége otthon bizonyára most is sír. Sír, ő meg jópofáskodik vadidegenek között.

Munka után fölkereste Elzát. A páternoszterrel ment föl a negyedikig. Nem tudta, miért megy hozzá, Elzát igazából sosem kedvelte. „Jó, hogy jössz, aranyom ‒ fogadta lelkendezve a nő. ‒ Most úsztam ki a kádból, két perce. Az egész heti retket levakartam magamról. Most tök száraz a bőröm és viszket. Itt ez a tejbalzsam, kend be vele a hátam, meghálálom.”

Vékony, színes kis pálcika füstölgött egy virágcserépben a fokföldi ibolya mellé szúrva, fönt a szekrény tetején. Lőrinc megkérdezte Elzát, hogy mi az, mert, mondta, ő még ilyet nem látott. „Meghiszem azt, aranyom ‒ válaszolt titokzatoskodva a nő, és nevetett. ‒ Látod, erre mondják azt, hogy megérzés. Megéreztem, hogy jössz. A japánok akkor gyújtanak meg ilyet, ha vendéget várnak.”

Ahogy tarka selyempongyoláját a derekáig leengedte Elza, s annak ujjait a melle alatt összecsomózva hasra feküdt a heverőn, Lőrincnek eszébe jutott első találkozásuk egy régi bálon. „Picur vagyok” ‒ mutatkozott be a nő. „Jól van ‒ gondolta ‒, én meg a Világirodalom Gyöngyszeme.” Akkoriban még csodálta Elzában, hogy olyan nagy, már akkor is mindene nagy volt, a hasa, a lába, a feneke. Ha lehajolt, és ő ott állt mögötte, ha messzebb is kicsit, akkor is időbe telt, míg szélességében végigjárt rajta a tekintete. Mindjárt az volt az első gondolata, hogy ez a nő legalább 110-es bugyit hord. Ő biztosan elveszne benne. Még évek múlva is úgy érezte, hogy Elzához őt az átlagost jóval meghaladó súly, valamiféleképpen a dromedárság ténye kötötte, s talán a tunyaságé is, ami az előbbieknek egyenes következménye. A szépség olyasvalami, így mondják, gondolta Lőrinc, amikor valakinek mindene arányos, amikor nincs kirívó rajta semmi sem. Ilyen szempontból Elza tökéletesen ronda volt. És enni is annyit evett egy nap, mint amennyit ő jó egészségben három ebédre. Aztán az arca se stimmelt. Volt rajta valami rejtélyes, aszimmetrikus, de hiába nézte, nem találta meg, hogy hol. Kissé szétterült az orrnyerge, de hát az középen volt. Amikor mesélt, az volt az érzése Lőrincnek, hogy közben szép nyugisán mindenét leveti. Privát ügyeiről (régi szerelmek) úgy beszélt, mint más rendes nő valamilyen receptről, vagy hogy mennyi ma a bab kilója. Holott akkor még csak készülődőben sem volt közöttük semmi komoly. Igaz, később sem volt olyan, hogy most van egy pont vagy egy pillanat, összenézés, érintés, valami határeset, s hogy ami addig volt, az olyan, ami meg az utáni, az amolyan. Nem, ilyen sem volt. Szeretett hanyatt feküdni összezárt combokkal, félhomályban, például az olajkályha fedelének likján kivetítődő sárgás derengésben. A ruhaneműit mindig maga vetette le, olyan természetességgel, mintha vizet engedne a poharába, mert most éppen megszomjazott. De mintha kezdettől fogva megérezte volna, hogy Lőrinc szereti nézni teste ordenáréságát, hát csak nézze, s ha akarja, meg is foghatja, amijét csak akarja; ilyenem is van, meg  ilyen is, és ez itten, ez is az enyém, teneked persze másmilyen, tudom – mintha mondta volna a szemével, mialatt Lőrinc nézte.

„Akkor nyár volt, de most tél van, hideg tél, mondja a költő” – gondolta Lőrinc. Szinte elveszhetett volna benne, amiről persze nem szép beszélnie, s főleg nem előnyös, de hát nem is volt igaz. Pedig arra számított. Nagy volt Elza mellbimbójának az udvara, és hát sötétebb tónusú mint rendesen. Azonkívül élesen cikkcakkos, nem olyan, mint általában, bár Lőrinc csak a saját tapasztalataiból következtethetett. Ám amikor mondta Elzának, hogy ez itt, szerinte, elüt az átlagostól, a nő mosolyogva azt felelte: ő, Erhardt Lőrinc, csak képzeli azt. Festi-e Lőrinc a haját, kérdezte, mert hogy igen sprőd a vége. Mondta, hogy nem, soha. Megmondta Elza, mivel kenje be, hogy lágyabb legyen, ha azt akarná Lőrinc, hogy lágy legyen. Mondta: neki jó így is. Most meg, ahogy masszírozta a hátát, váratlanul azzal állt elő: néha úgy érzi, hogy ő több nő, hogy egymaga egyszerre több nő, és ezt még csak nem is a túlzott méretei miatt érzi; több nő, legalább három. Lőrinc azt felelte rá, hogy elhiszi, és fölállt, odament az ablakhoz, kissé félrehúzta a füstszagú függönyt, és kinézett. Már sötétedett, messzebb, a bokrok mögött, egy meztelen férfit látott, akit négy meztelen asszony ütlegelt. Megkérdezte Elzát, hogy mit tanácsol, mit tegyen, maradjon pár napig nála, vagy induljon máris haza; „mert – mondta – döbbenetes, hogy nem vagyok képes eldönteni, döbbenetes.” „Maradj csak itt, husi – mondta Elza. – Pihend ki a betegségedet. Rád fér a pihenés. Maradj.” „Nem bánom – felelte Lőrinc. – Nekem mindegy.”

Puhára főtt, vastag, ilyen-olyan formájú zsíros tésztákat ettek naponta Elzával, forró, sűrű szósz öntettel, pirossal és sárgával, édessel, sóssal, savanykással. Az asztalra Elza sarkosan helyezte föl a térítőt, amit még az édesanyja szőtt lánykorában. Talpas poharakat tett a terítő két, szemben lévő sarkára. A poharakba tölcsérré formált szalvétát dugott. Vagy vörösbort ittak tisztán, vagy fehéret, szódával.

Ahogy Lőrinc szopogatta a tésztát, gyakran eszébe jutott a felesége. Látta maga előtt, amint fásultan kaviszolja a rizslevesét otthon. Olykor annyira ellágyította a honvágy, hogy megállt az evéssel, a tészta meg csak lógott a szájából, a szósz rácsöpögött a nadrágjára. Egyszer váratlanul elsírta magát, és mindjárt csuklani kezdett, úgyhogy Elzának többször hátba kellett vágnia, de ez sem használt, továbbra is sírt és csuklott. Annyit mégis ért a dolog, hogy a lógó tészta egy szempillantás alatt lefutott a torkán.

Esténként Lőrinc bekapcsolta a rádiót, odaült elé és hallgatta a híreket. Biztosra vette, hogy egyszer bemondják – netán megszakítják az adást és úgy mondják be: „Erhardt Lőrincné keresteti férjét, aki már több napja nem érkezett haza a munkából. Nincs kizárva, hogy elrabolták. A férfi 170 cm magas, sovány testalkatú, a fülei elállóak, a haja göndör, gesztenyebarna. A becsületes megtaláló vagy nyomra vezető jutalmat kap. Jutalma két gyerek után járó fél évi családi pótlék.” „A gyerekek! – gondolta ekkor Lőrinc. – A gyerekeim!” Mert el is felejtette már-már, hogy vannak gyerekei.

Elza azt akarta, hogy Erhardt a nagyszobában aludjon, ő pedig kivonul a félszobába, amíg nála lesz. Ekkora lemondást nem fogadhatott el tőle. Akit nem is szeretek különösebben, tűnődött Lőrinc, és idejöttem mégis a nyakára, háborgatom, eszem az ételét, ha megcsókolom, csakis hamisan csókolom, és most hozzon értem újabb áldozatot? Érezte, hogy máris megbolydul a gyomra. Odaállt a kagyló elé a fürdőszobában, és sokáig csak mereven nézte magát a tükörben. Mindig is gyanította, hogy fokozatosan leválik róla az arca, hogy az egész teste elválik tőle fokról fokra. Mindig is érezte, hogy létezik egy szörnyűséges kétség oda-vissza alapon: elfogadható-e ő az arca számára, tehát, hogy az arca vajon elfogadja-e? És fordítva: vajon ez az arc kellett-e, kell-e neki, éppen ez? Nem csoda, gondolta, egyáltalán nem csoda, hogy nézi, hogy annyiszor és annyira nézi ezt az elfogyó, elenyésző arcot, amely nem fárad bele az örökös alakváltozásokba, mely az övé és mégsem az övé, „aki én vagyok és mégsem én...”

Kidugta a fejét az ajtón, hogy meggyőződjék, nem leskelődik-e a közelben Elza. Látta, hogy elmélyülten ágyaz a szobájában. Akkor sietve visszalépett a tükör elé, kiöltötte a nyeltét, és nézte ezt a vöröses, jókora darab húst, ahogy jobbra-balra tekereg, mozog. Közben a szemére is figyelt, szerette volna elkapni a tekintetét a szemével, abban a pillanatban, amikor a nyelvére néz. Szerette volna, bár tudta, hogy ez lehetetlen.

Késő este (de lehet, hogy inkább már éjjelre járt) Erhardt kopogást hallott az ablakon. Két hatalmas varjú szállt le az ablaka alatti lámpaoszlop enyhén csúcsos kupolájára. Ilyen idő tájt még sosem látott varjút, főleg nem a panelházak labirintusában, igaz, csak akkor jött rá, hogy még sosem látott, amikor ezeket ott meglátta. Alig fértek el ketten azon a kalapon, nem is értette, hogyan nem csúsznak le, hiszen sem egy kiálló szegecs nincsen ott, sem az ernyő széle nem pöndörödik fölfelé, még egy kicsit se. „Úgy ültek ott, mint bús özvegyek a padon.” A lámpa fényét eltompította a leszálló köd vagy füst, távol valahol legények kurjongattak, emitt meg, a szobában, megpendültek a heverő rugói a térde alatt.

Arra gondolt akkor, hogy egy külső szemlélőnek úgy festhet ő itt az ablakban (már a villanyt is felkapcsolta, remélve, hogy a madarak a fejük felett kigyúló fénytől talán majd fölrebbennek és tova szállnak az éjben), úgy festhet, mint aki láthatatlan gyóntatója előtt térdepel és irgalmasságért eseng. Vagy valami csodát vár az égiektől. Ez, hogy úgy festhet, olyannyira zavarba ejtette, hogy szégyenkezve mindjárt lebukott a heverőn, majd kartámasztással emelkedett is nyomban föl. Le és föl, le és föl, mintha fekvőtámaszokat végezne. Valójában fekvőtámaszokat is csinált persze. De akkor meg hirtelen arra gondolt, hogy ez a mozgás, ezek a mozdulatok az üvegen túlról figyelve teljességgel félreérthetőek lehetnek. S hogy ez most még rosszabb, sokkalta rosszabb reá nézve, mint mikor csak úgy tűnt az imént, hogy imádkozik. Most akár, gondolta, azt is gondolhatják, hogy az az ember/emberek ott (ő és természetesen még valaki, Elza, föltéve, ha név szerint is ismerik Elzát), nem átallanak a világos kirakatban művelni azt, ama dolgot, amit más tisztes polgárok minimum elfüggönyözött helyiségben, de ott is jobbára eltakarva cselekednek. Lőrinc úgy elszégyellte magát, hogy – mivel épp emelkedésben volt – egyszeriben megmerevedett a levegőben. „Milyen hülye vagyok! Az anyám mindenét! Milyen hülye!” Mint mikor zseblámpás figurák jöttek egyszer a hegyen. Ott futottak el a kocsi mellett, és bevilágítottak az ablakon. Olga, akivel akkortájt ismerkedett össze, ijedtében szinte a gumiszőnyeghez lapult. Ő meg úgy, ahogy éppen volt, borzasán, tüskésen, egy szál szandálban a volán mögé pattant, s gázt adva, csikorgó kerekekkel az éjszakai kocogok közé rohant. Szétfröccsentek, mint a kocsonya, csoda, hogy nem gázolta őket halomra.

Lemászott valahogy a heverőről, eloltotta a lámpát, és most már a sötét szobából leskelődött kifelé. Szemben, véges-végig, a feketén tátongó ablakok. Akár ott is lehetnek a fejek az üvegek mögött, nem zárható ki. Gondolt egyet, és újra felkapcsolta a villanyt. Kezébe vett egy ruhadarabot, s miután kitárta az ablakszárnyat, mint a porrongyot, határozottan megrázta. Akkor még nem vette észre, hogy Elza ott áll az ajtóban és figyeli, csak mikor már becsukta az ablakot és visszafordult. „Mit oltogatod meg kapcsolgatod a villanyomat, félsz?” „Nem, dehogy – felelte szemlesütve Lőrinc, és sietve hozzátette –, itt vannak lent ezek a varjak, egyszerűen nem akarnak elszállni...”

Elza, anélkül, hogy bármit is szólt volna rá, odament az ablakhoz, kíváncsian jobbra-balra, sőt – Lőrinc figyelte – lefelé is nézett, majd csendesen csak ennyit mondott: „Nincs itt, húsom, semmiféle varjú...” „Na végre – sóhajtott fel megkönnyebbülve Lőrinc –, akkor hát mégis elröpültek!”

Amint Elza magára hagyta, és ő álmosan végre kinyújtózhatott a takaró alatt, messziről – mintha gurítanának egy hordót, olyan hordót, amelybe köveket helyeztek – dörögni kezdett az ég. De csak egyszer, egyetlen egyszer, három-négy másodpercig és kész. Lőrincnek úgy tetszett, mintha ez a dörrenés lemaradt volna egy régebbi viharból, vagy éppen hogy túl korán érkezett egy másik, még csak készülődőben, sőt talán készülődőben sem lévő viharról. A takarót egészen a feje búbjáig húzta, behunyta a szemét, s miközben mind erőteljesebben nehezedett rá az álom, próbálta képzeletben megélni azt a lehetséges esőt, amely még csak ezután kezd rá, évek, évtizedek múlva, végtelen szitálással, fényesre mosva a poros leveleket, de mégis szürkén, egyhangúan, szomorúan. És akkor még szorosabban összezárta a szemét, még feszültebben és követelődzőbben nézett befelé, s már azt hitte, elaludt, az esőcseperészés az álomban van, nagy csöppek estek ritkán, függőlegesen, mint a kavics, vén diófákat látott álldogálni az út mentén, mohás kérgüket áztatta a víz; fölhúzta a térdet, lassan oldalra dőlt, már a jobb oldalán feküdt, „így – súgta –, egy kicsit, aztán majd vissza, balfelünkre, ahogy szoktuk”, közben meg mind szaporább dobolást hallott a feje fölött, az eső rézsűt csapódott be egy széles pasztában, csurgott lefelé a falakon, füstölt, párállott a mocsaras rét...

 

 

2. fejezet

A gyermek - Láncra vert kutyák - A távolodás beszéde

 

Kora hajnalban Erhardt hangot hallott, egészen közelről, mintha a fülébe súgtak volna: „Kelj föl. Indulj a hivatalba. Púderezd be jól a seggfejeket...”

Felnyitotta a szemét, de senkit se látott. Viszont a hang újra szólította, csak most már meglehetősen távolról: „Nem hánytál az éjjel, húsom?”

Erhardt a hófödte messzi csúcsot nézte csipásan, hunyorogva, a fehér ezer irányban folyni látszott lefelé a hegygerincről, egy pillanatra még azt is hitte, hogy ott van, ott a hegy lábától néhány száz méternyire, a szavanna ölén. „Mi az anyámat keresek itt?” – gondolta; hirtelen felült az ágyon, s igazán akkor világosodott meg előtte, hogy Elza lakásában van, s hogy amit lát, az csupán egy kép, egy színes poszter a falon. „Nem, nem hánytam – mondta. – Nem emlékszem, hogy rosszul lettem volna.”

Pedig – már tudta – abban a hideg, szörnyűséges esőben mászkált majd’ egész éjjel; „igaz is – gondolta –, meg kellene néznem, hogy kint is esett-e, majd megnézem, ha kimegyek, addig talán nem szárad föl”. Rongyos, girbegurba esőcsatorna alatt állt egy régimódi ámfurtos kapualj előtt, ahonnan töményen áradt kifelé a húgyszag. Nem mert a boltív alá menni, mert belül láncravert kutyák csaholtak. A kisebbik fia vele volt, ott talált rá a párálló réten, a gyerek egy nylonba bugyolált, szétmálló, rozsdás biciklivázat cipelt; „hát ezt meg hol szerezted?” – kérdezte Lőrinc, igazából persze nem érdekelte, hogy hol szerezte, de nem is válaszolt neki a gyerek, jöttek együtt tovább a kapualjhoz, a csomagot útközben bedobták egy nyitva felejtett (?) ablakon, amelynek teljesen el volt már rohadva a tokja, „itt a begyűjtő – mondta a gyerek –, ebbe a házba van bezárva az a nap, amikor megszülettem...” Lőrinc az ámfurtos kapualjnál fölvette a gyereket a nyakába, akkor már egy élő lucsok volt mindenük, akkor már négy kutya közül kettő eltépte a láncot, de még nem rohantak ki, habzott a szájuk, hosszú szőrük volt, hosszú, hegyes orruk is, belülről mintha alattomosan uszította volna őket valaki, a gyerek akkor azt mondta, hihetetlen okosan mondta: „édesapám, nekem már mindegy, én már úgysem nőlök meg, láthatod, ennyi idő – húsz év óta sem nőttem semennyit, dobj engem oda nekik, te pedig szaladj el...”

Erhardt lekecmergett az ágyról, kereste a papucsot, amit Elzától kölcsönbe kapott, amikor megtalálta, kezébe vette és tűnődve jobbra-balra forgatta. „Tisztára, mint az anyja! És micsoda vélemény! Ennél tömörebb véleményt nem is mondhatott volna az apjáról...” – Letolta a nadrágját, mert azt hitte, pizsamában aludt, és odaállt az ablakhoz. Még sötét volt. Az utcai lámpákat viszont már lekapcsolták. Lépések kopogtak az aszfalton. A parkolóból kifordult egy autó, fénykévéje rásütött a dugig tömött, horpadt kukákra.

Semmi értelme, hogy kimenjen a házból és elutazzon, gondolta. Ugyan mit érne vele! Mondjuk kimegy, és a busz benn áll a megállóban. Bizonyára nem futna, hogy elérje. Ha meg nem állna benn, nyilván már elment volna vagy ezután jönne. Akkor is mi lenne? Várná, hogy jöjjön végre, odaállna a sor legelejére, és amikor megérkezne, igyekezne, hogy mielőbb a belsejében legyen. Talán kíváncsi valakire, hogy el kelljen utaznia miatta? Legjobb tudomása szerint senkire, de senkire nem kíváncsi, jó neki itt, ahol van. Persze mégiscsak el fog utazni, hiszen az a dolga. Az a dolga, hogy elutazzon oda, ahol várják, ahová betérnek azok, akiknek nincs jobb dolguk, mint hogy betérjenek oda. Kérik, hogy tegye meg nekik ezt és ezt, így és így. Viszont holnap ugyanúgy megtehetné. Nekik is és másoknak is. Azoknak a másoknak, akik amúgy is holnap jönnek. Addig csak nőjön a hajuk, növekedjen a szakálluk. Még jól is járnak, ha csak holnap jönnek, legalább egy nappal később női ki nekik újra. Az a helyzet, semmi sem indokolja, hogy ma utazzon el, gondolta. Az égvilágon semmi. És mégis el fog utazni. Hát nem hülyeség ez...?

Hirtelen visszahőkölt; annyira közel hajolt az ablakhoz, hogy leheletétől bepárásodott az üveg. Mintha valaki szánt szándékkal elébe állt volna! Gyorsan csiszitelt egy vonalzónyi csíkot az üvegen, és most már a csíkon keresztül lesett kifelé.

„De mi lett a gyerekkel? Odadobtam volna a gyerekemet a dögöknek?”

Különös, de erre nem emlékezett Erhardt. Mikor a feleségével szembetalálkozott – valahonnan egy sikátorból ballagott kifelé az asszony, már igencsak megöregedett szegény, csupán az orra volt a régi, ami még fiatalságára emlékeztetett, kissé csapott, nem túl hegyes, de nem is tömpe orr – a gyerek akkor már nem volt a nyakában. Eltűnt. Nyoma veszett. De ennek ott semmi jelentősége nem volt.

„Talán visszament egy másik biciklivázért.”

Az idő estefelé járt már; bár ez erősen vitatható, gondolta, hisz déltájban is lehet alkonyati sötétség, s meglehet, ez is csupán a beborult ég, a vihar műve volt; ott jött hát szembe vele az asszony, ő meg szintén haladt, ugye, szembe vele. „Mintha az anyám lenne!” – sóhajtott fel Lőrinc. Mert még az eső is pont olyan volt, mint gyerekkorában, mikor az anyja jött szembe vele. Szokása volt az anyjának, hogy időnként elindult valamerre, és neki, Lőrincnek kellett megkeresnie; igen, akkor is szakadt az eső, úgy gondolta, még egyszer lesétál a csarnokig, az anyját ha nem is találja meg, ő azért csak hadd ázzon át rendesen, kapjon egy jó kis tüdőgyulladást, olyat, amilyet egyszer már kapott: közepes láz, homályos látás, szilvalekvárral adták be neki a germicidet, akkor azt hitte, vége, hogy itt van tizenegynéhány évesen, és máris vége, „nem baj, majd gyönyörű csokrot hoz anya a síromra”; még egyszer lesétál a csarnokig, gondolta, ment a szakadó esőben, már nem sírt, nem is félt, és akkor Bakóék kerítésénél szembetalálkozott az anyjával. Ahogy imitten szembetalálkozott most a feleségével. Az asszony nyomban felismerte: „Lőrinc, te vagy az?”

„Milyen fátyolos a hangja – gondolta Lőrinc. – Fátyol van a hangjában. Mint volt régen a hajában, a hajából. Aláomló fátyol. Nem földet söprő, csak a vállát...” – Semmit se felelt, és nem is nézett az asszonyra, ment tovább, határozott léptekkel befelé a sikátoron,magában beszélt csak:

„Mindig szerettem volna mesélni neki – mondta –, de már nem mesélhetek, már késő lett. Úgy látszik, annyival is be kell érnem már, hogy elhitetem magammal, hozzá is szólok, amikor magamban beszélek. Ez a folytonos távolodás tőle, ez most a beszédem vele. Vajon látja-e, amit mondok? Kétoldalt kirakatok, bezúzott üvegű kirakatok, belül fodros szoknyácskás hajasbabák az üvegcserép-szőnyegen – látja-e? Szerettem volna beszélni neki, s párszor hozzá is fogtam már, hogy beszélek, és mondhatom, beszéltem is néki egy-s-mást, de valami miatt nem tudtam igazán felszabadultan beszélni hozzá. Ahhoz, hogy felszabadultan beszélhessek, réges-rég beszélni kellett volna már vele, és sokat, nagyon sokat kellett volna beszélni. Mert akkor az a kevés beszéd is, amit már beszéltem vele, őszintébb lett volna. De mert nem volt felszabadult, nem lehetett őszinte sem. Néha, mikor beszéltem hozzá, és egy pillanatra – mintegy magamra nézve – megláttam magamat, amint beszélek, és azt gondoltam, milyen jól beszélek, nem is akadok el, mi lenne, ha elakadnék – egyszeriben bekövetkezett, egyszerre csak leálltam...”

Szemből kapta az esőt, az inge lucskosan rátapadt a testére, élesen kirajzolódtak alóla vékony bordái. „Sovány lettem, annyi szent – gondolta –, sokkal soványabb, mint voltam.” – Levette az inget, gyorsan kicsavarta belőle az esőlevet, s mivel úgy vette észre, sokkal egyenletesebb a járása, ha fölül nincs rajta ruha, nem húzta már vissza, csak lazán rákötötte a derekára. – „Egyszer meg gyönyörű, márkás autóban ültem; ezt is el akartam volna mesélni neki, de féltem, hogy elakadok, s inkább nem meséltem el. – Egyedül ültem benne. Hatalmas erdőn haladtam át. Fák szaladtak el mellettem. Éreztem a lombok hűvösét. Letekertem a kocsi ablakát, hagytam, sőt kívántam, hogy a száguldás szele az arcomba vágjon. Jó volt, szabadnak éreztem magam. S akkor egyszercsak felfigyeltem valamire. Hogy nincsenek is fák, sehol egy fa, sem előttem, sem pedig mögöttem, sík, kihalt, kopár terepen rohanok...! Lefékeztem az autót, az órámra néztem, de az időből nem tudtam megállapítani, mióta vagyok úton. Gyorsan rágyújtottam egy cigarettára, és visszafordultam. Ismeretlen vidéken haladtam, nem emlékeztem, hogy valaha is jártam volna erre, más út viszont nem volt. Leállítottam a motort, kicsit hagytam még gurulni a kocsit, néztem egyre a tájat. Teljesen halott, se szél, se csobogás. Kiszálltam és vizelni kezdtem. Úgy vettem észre, amit lelocsolok, az menten elszárad. Leguggoltam és megnéztem. A fű zöld volt, tehát nem száradt el. Viszont amikor beültem a kocsiba és indulni akartam tovább, hirtelen ráeszméltem, hogy behugyoztam; végképp nem értettem már semmit sem...”

Nagy, kivájt tökökben gyertyák világítottak a sikátornak e szakaszán jobbról is, balról is. A lángnyelvek kissé hajladoztak, ám állták a szelet, állták az esőcsapásokat. Lőrinc most kicsit hézagosán gondolkozott, máskor is előfordult már ilyen, általában akkor, amikor egy kész gondolatkörön belül, ettől mintegy független gondolatai támadtak: „vertem is?... szentül meg vagyok... mert azzal is bennem, hogy talán semmi másért nem... afféle henger ... mint azt a másikat magamban... melyben minden alkímiai kísérletre...” – Lőrinc kidomborította mellkasát, hogy minél nagyobb felületen érintkezzen az esővel, mely – így érezte – az Ég verejtéke. Közben folytatta útját, s folytatta beszédét is magában:

„Máskor egy lánnyal voltam, sosem láttam azelőtt, mégis úgy éreztem ott, hogy mi már szerelmeskedtünk. Sőt, lehet, hogy újból szerelmeskedünk. Cserjés patakparton álltunk, nem egészen a szélén, kicsit távolabb, a vizet nem is láttuk, csak tudtuk, hogy kék, s hogy káposztalevelek úsznak rajta. A gyakori esőzések kissé megszaggatták a partot, gyökerek lógtak alá, hajszálgyökerek, mint a pókháló, tömött, néhol laza földtuskókból, csimbókosan is. Nyitva volt a kocsink ajtaja. Egy szép játékautó a fűben hevert felborulva. Fölvettem és kicsit körbetapogattam, aztán zsebredugtam. Pitymallati fény volt, de az is lehet, hogy már alkonyodott. A lány nagyon szép volt, még a régimódi plisszérozott szoknya is jól állt neki, s én néztem is volna már a helyet, ahol ledőlhetnénk kicsit. De tudtam, hogy indulnunk kell tovább, a vágy afféle elgondolás maradt csak. így sem volt fájó, nem szomorkodtunk, hogy nem valósulhat meg, különben is kicsit olyan volt, mintha túl lennénk máris rajta. Azaz: nincs nagy baj, hogy újra, hogy még egyszer nem lehet. Két nagyobbacska fiú jött akkor, illetve az egyik megállt az úton, a másik viszont a kocsink körül ődöngött, sőt körülöttem is, mintha be akarna nyúlni a zsebembe. De látva, hogy én mindegyre elfordulok tőle, s talán azért is mert, hozzá képest én igazán nagy vagyok, inkább lecsoszogott a patakpartra. Mi beszálltunk az autóba, a lány előreült mellém, s akkor hanyagul odapottyantottam a játékot a gyereknek. Sajnáltam, hogy nem lehet az enyém, de a mozdulat kárpótolt, olyan felnőttesnek éreztem...

Aztán egy iskolában voltam, tetőzete nem volt, sőt, nem volt meg mind a négy fala sem, amelyek még álltak, azok is rém messze egymástól. Nagyon nagy padokban ültünk, emlékszem, elszórtan, tulajdonképpen alig voltunk néhányan. Mindenkinek volt egy ritkás rácsa (kis létraszerű valami) a könyöke mellett a padon. Mert épp írtunk egy rézsűt vonalas füzetbe, eszünkbe nem jutott, hogy a füzetet úgy is fordíthatnánk, hogy a vonalak párhuzamosak legyenek a pad lapjának alsó szélével. Nekünk így is jó volt. Sőt épp így volt jó. Mintha a valamikori osztálytársaim körében ülnék, gondolkoztam. De nem jött el mindenki. Vagy nagyon távol ülünk egymástól, azért tűnik a létszám kevesebbnek? S igazán nem is volt föltétlen muszáj betérnünk ide. De ha már itt vagyunk – írnunk kell. És tudtuk, hogy jön majd egy férfi szűk öltönyben (pepita mintás), és hogy ő fogja eldönteni, a tudásnak milyen fokán állunk. Alig írtam valamit, engem biztosan megdorgál majd, gondoltam. De volt ott egy tanárnő is, mozdulatlanul az asztalnál ült, folyt az arcán a verejték. Élő szobor, amelyből lassan elszivárog a nedvesség, gondoltam. A szűkruhás férfi tényleg megjelent; jó is, hogy túl leszünk ezen, sóhajtottam, mindegy, hogy mivel büntet. Hátul valamelyikőnknek azt mondta: »Maga P.-től olvasott csak?! Hát kérem, az nagy nulla.« Most mellém ért, láttam, hogy a lába szárán szétfeslett a feszes nadrág, jó ujjnyi helyen, de még tartotta pár cérnaszál. Engem megsimogatott, mikor elmondtam, ki a patrónusom, s mert szelíd, jámbor az arcom. Elmehettem. És V. is eljöhetett, ő ült hozzám a legközelebb. Egy mély völgyben (inkább szurdokban) vicinális várt bennünket, sokkal öregebb masina, mint gondoltuk. Menet közben leléphettünk róla, s ha akartunk volna, vissza is. De nem akartunk. Légpuska volt nálunk, nem az enyém, nem is V.-é, ajándékba kaptuk, hogy kitől, az nem fontos. Nagyon nagy mezőségre értünk, enyhén emelkedett, szélén fél méteres csapás, olyan, mintha vonalban fölperzselték volna a száraz kórót, szabályos csík, ezen ballagtunk. De az emelkedő tetején véget ért az út, találomra választottunk egy irányt, az volt a lényeg, hogy lefelé. Utóbb láttuk, hogy ez az oldal teraszos, három terasza volt a dombvonulatnak, mi a középsőn mentünk. Egyre sötétebb lett, és nemcsak a beborult ég miatt, de a fák lombozata is sötétített, ugyanis erdőben voltunk már, igaz, ritkás erdőben, viszont errefelé a fáknak hatalmas koronájuk volt. Kimerészkedtünk a terasz széléig, s onnan mutattam fölfelé társamnak, hogy nézze, ott van az a ház (pince?), ahová meg kell érkeznünk. Ám magam is elcsodálkoztam: nem ilyennek tudtam az épületet; kicsinek, meghittnek, az meg ott hosszú, tornya van, kőből való, lehet, hogy kastély. Közben az alsó terasz felé is mutogattam, V. figyelmesen követte az ujjam. Ott lenn keskeny hasíték látszott, nem túl erős, de nem is halovány fénycsík világított be. Mikor majd visszafelé jövünk a háztól (onnan csakis egyenesen lefelé szabad haladni), ott fogunk kijönni. Ha minden igaz, tettem még hozzá magamban, ha minden igaz. Annyi biztos, sokat kell addig gyalogolnunk...”

Lőrinc most visszanézett a sikátorból. Nem volt ennek különösebb célja, a feleségét innen nem láthatta volna, egyébként is megfeledkezett már róla. így hát nem is gondolta, hogy a feleségének beszél, csakis magának mondta:

„Egyszer egy földbevájt égető-lyukra leltem. Benne hegyes furdancsra felcsavart halkonzerv-tető. Egészen lágy, de mégsem ragadós, egyik oldalán csíkosan barázdált kátrányrög is volt a lyukban. Ilyet kerestem mindig, most legalább hazavihetem, gondoltam. De előbb két kört kellett tennem a felüljáró alatt. Aztán kis vézna fácskák között ki a rétre! A hangjukat ugyan még nem hallottam, de ingjük fehérje már messziről fel-felvillant – rúgták a bőrt a fiúk, sőt Z. lányai is ott voltak. A katonák lövéseitől kissé tartani kellett, de mint fiatal barátaim elmondták: csak elvétve téved ide egy-egy fütyülős töltény. Viszont az égen tündökletes fényű s formátumú robbanások. S mind hangtalan, illetve néha-néha egy-egy tompa pukkanás, de már megállapíthatatlan, hogy honnan, melyik – már elillant – tüneményből eredt, azaz, melyiknek lehetett hangeffektusa. Itt, a rét mélyzöld ölén, hanyattfekve, hangyáktól és csigáktól ellepve végtelenül a nyár!, gondoltam. S mintha mi magunk is végtelenülnénk benne!... Csalóka hit s remény. Már fel-feltűntek a horizonton komor lovasok, iszonytató tömegű felhőtornyok. Alattomosan körbecserkésztek minket. Még jó, hogy ágyúzzák őket, mondtuk. Bár utóbb épp ellenkező véleményen voltunk. Hogy talán maga az ágyúzás, e vakmerő tett gerjesztette s ösztökélte sebes közeledésre e légnemű kolosszusokat, monstrumokat...”

Mikor beszédének e pontjáig ért Lőrinc, lépéseket halott közeledni. Négy férfi jött szembe vele az út teljes szélességét bitorolva. Azok észre sem vették őt, egyenes tartással elhaladtak mellette, úgy tűnt, fontos dolgokról beszélnek. Az első azt mondta: „Micsoda idő, mit szólnak, micsoda idő!” A második: „Képzeljék, a szomszédasszonyom (ó, ne képzeljenek semmit se!) ott állt reggel a kertkapuban. Képzeljenek el egy marha jó nőt, egy marha jót!...” A harmadik tegezte valamelyiket, és közönségesen csak ahhoz intézte beszédét: „Nézd, öregem, én kimegyek oda, ha kell, én kimegyek, tényleg. De oda pracli is kell ám, pajtikám, pracli! Mondta a barátom is. Hát naná, mondtam neki. Hülye, azt hiszi nálam semmi se...” A negyedik halk volt és szomorú: „Szegény édesanyám meghalt, tudják, és most ott vannak a tyúkok. Negyvenegy. És a tojások. Ma is összeszedtem hetvenet. De nézzék, kedves uraim, hát van nekem időm, van nekem időm, van nekem...?”

Lőrinc gondolt egyet, és utánuk eredt. Már közébük csapódott és fölvette lépésüket, mikor egyszercsak rákerült a sor, hogy ő is szóljon. Megköszörülte torkát, illedelmesen bemutatkozott, majd csendesen azt mondta:

„Hosszú mássalhangzók című költeményemet, kérem, uraim, hallgassák meg:

annyi

asszony

fonnyad

hosszan

mennyi

messze

süllyed

vessző”

Lőrinc kettőt köhintett, hogy jelezze, befejezte a versmondást. És úgy döntött, befejezi már az együttlépegetést is az urakkal. Mert hirtelen ráeszmélt, hogy visszafelé halad a sikátoron, s neki semmi kedve újra találkozni a feleségével, aki bizonyára még mindig ott áll valahol abban a hideg esőben, és néz őutána.

Megfordult, s indult most már véglegesen befelé, egyedül. Még hátrakiáltott az uraknak: „Kérem, mondják meg neki, hogy nem láttak!...”

 

 

KORTÁRS Irodalmi és Művészeti  Folyóirat

 

Szilágyi Márton

Kaszás Máté: Lázregény

 

Ez a regény nem könnyű olvasmány. Leginkább azért, mert több irányban is túllépi a műfaj egykor szokásos, a modern és a posztmodern által persze már rég kétségessé tett határait, a szövegben kó­dolt jelentés mellett a tipográfia kínálta vizuális effektusoknak is szerepet szán, műnemi átlépése­ket tesz, epikai, lírai és drámai szerkesztési módsze­reket váltogat. Mindez azonban — akár csak törek­vésként is — kevés újdonságot jelentene önmagá­ban. Ám Kaszás Máté könyvét nem is innen célszerű megközelíteni. A formabontás itt nem avantgárd vagy posztmodern gesztusként valósul meg, vagyis nem úgy, hogy a regény egészében megtagad és meghalad valamiféle, saját maga által implicite tra­dicionálisnak minősített formaelvet, hanem a szó eredeti, etimológiai értelmében: egy, a regényen belül is jelzett regényforma felbontása, felbomlása, majd újbóli összerakása történik meg. A mű archetipikus szituációk köré épül, s a szerkezet szigorú kö­vetkezetessége éppen abban áll, hogy ezek végig­húzódnak a regényen.

Az elhagyás—elhagyottság—magány alapél­ménye egy eredendő emberi kapcsolat, az apa—fiú viszony tükrében tárul föl. Ráadásul oly módon, hogy a könyv legelső mondatában megnevezett fő­hős, Erhard Lőrinc egyszemélyes válsághelyzete fo­kozatosan tárgyiasul és áttevődik a vele kapcsolatba kerülő : :rák alakjába, a mások által elmondott történet anekdotaszerű látomások, álmok fogal­mazzák újra és újra, majd dramatikus szituá­cióba kivetítve, nyíltan szerepjátékká módosulva is megjelenik. A főhős viszonylatainak ez az analiti­kus felbontása érvényesül a különböző írásmódok és vizuális megoldások használatában, meg  abban, ahogyan egy reális tér- s időbeli koordináták közt értelmezhető expozíció (egy férfi elhagyja az ott­honát és családját, hogy egy másik nőhöz költöz­zön) szinte észrevétlen lassúsággal átadja a helyét egy víziósorozatnak. Anélkül azonban, hogy föl­merülne a reális/irreális szembeállítás, hiszen nem ellenpontozásként, egymást kölcsönösen helyesbí­tő létmodellekként kerülnek egymás mellé, hanem ugyanannak a körülírásaként.

Kaszás regényében rend van, nem szabadul el sem az ösztön, sem az indulat. A fejezetek közti lát­szólag tisztán asszociatív kapcsolat a regény szüzséjének aprólékos kirajzolásával funkcionálissá válik. E keretben pedig az abszurd drámák szövegtörme­lékeire emlékeztető szövegegységek éppúgy elnye­rik a helyüket, mint ahogy azok a pszeudo-anekdoták is, amelyek sokban emlékeztetnek a pszichédelikus látomásokra, ám a tudat elbódítottságának ábrázolása még szándékként sem tűnik föl bennük. A regény visszatér oda, ahonnan elindult: a ma­gányra és a gyermek hiányára való rádöbbenés él­ményére, amit egy idegen nő — valódi vagy kép­zelt — jelenléte fokoz fel.

Mindennek pedig az ad súlyt és eredetiséget, hogy Kaszás a szituáció archetipikusságát a keresz­tény szimbolika elemeivel hangsúlyozza. A kehely, a kereszt jelentőségteli felbukkanása, a latin mise­szöveg beillesztése, az egyéb bibliai idézetek és allúziók egymást erősítő rendszerré állnak össze. Olyannyira, hogy a 14. fejezetben emlegetett, a kórházzal szemben levő Tervhivatal is inkább metafizikailag, mint köznyelvi jelentésében fogható föl, vagy az ugyanitt szereplő utalás is az Apokalip­szis elkövetkezéseként értelmezhető („Egy kislány futott ki a rét közepére, hosszú haja hátul, a gerinc vonalán vetett először lobot; egy darabig szaladt őutánuk, aztán megállt, felnyitott egy nagy köny­vet, amely az Állandóság Völgye Társulat szerzői­nek névsorát tartalmazta, és a könyvből lassan, nyu­godtan, szótagolva olvasni kezdett.”;,,... Aztán egy elszabadult ismeretlen állat; gepárdé volt a hasa, nyaka pedig jaguáré, de az is lehet, hogy tigrisé; egy kősivatag kopár fennsíkján ballagott, szemben a le­tarolt Utolsó Paradicsommal. Hideg szél fújdogált...”). S ez a szimbolika nincs sem ironizálva, sem blaszfémiába oltva. Úgy válik a regény egyik legfon­tosabb szervező elvévé, hogy a szerző nem a rejtett tematikai összefüggések kidomborítására használ­ja, tehát nem egy profán történet és az üdvtörténet egymás mellé vágásával próbálja meg a szakralitásig emelni a profanitást. Ennél jóval bonyolultabb és nehezebb feladatot szabott magára. Egy eredeti, transzcendens sugallatát megőrző, de a krisztusi szenvedéstörténet keretét mégis odahagyó jelképes ábrázolásra törekedett. Ezért kísérelte meg átfogal­mazni az Atya—Fiú viszony teológiai mélységeit oly módon, hogy az apa—gyermek kapcsolat ösz-szes, számára releváns ambivalenciája, zavara bele­férhessen. Végül is ennek köszönhető, hogy az el­hagyás tárgya és alanya (vagyis az, aki elhagy, és az, akit elhagynak) nem válik el egymástól, s a magány tragikumának feloldhatósága immár nincs megfe­leltetve az isteni Szentháromság Apokalipszisen túli, teljes újjáépülésének.

 

(...)

 

A szerző rendkívül bonyolult narratív szerke­zetet épített ki, de a narrátorok változása sem érin­tette az ábrázolás nézőpontjának lényegi állandósá­gát, a főhős létérzékelésére való reflektáltságot. Mindezzel pedig szorosan összefügg az anekdota átértelmezésének kísérlete is: a különböző figurák által, ám ugyanazon a stilizált nyelven elmondott történettöredékek, látomások magának a narrátor azonosságának az elmosására szolgálnak. Vagyis az író az én érzékelésének, identitásának zavarát jelzi már ezzel is, mint ahogy ugyanezt van hivatva érzékeltetni a cselekménynek az a mozzanata, ahogyan Erhard Lőrinc a szó szoros értelmében kettéválik, s az egyik fele, az Erhard füstölögve szállíttatik el, hogy aztán egy kórházban pusztuljon el. A görög filozófiai hagyományból eredeztethető probléma — hogy ti. az emberben lakozhat valaki, valami más is — az énhasadás, énvesztés élményének megfo­galmazására alkalmaztatik, s ez a narrációval harmo­nizál. Ahogyan a főhős nem tudja eldönteni, hogy ő voltaképpen kicsoda, személyiségének körvona­lai hol válnak el a külvilágtól és a belvilágtól, az ol­vasás folyamatában az válik kérdésessé, hogy ki beszél. Ezek a feszítő ellentétek csak azért nem a teljes széthullás modellezését adják a regényforma szintjén is, mert Kaszás mindig újjárajzolja a szüzsét, fölmutatván, hogy van történet.

A Lázregény jóval több, mint formai kísérlet. Sokkal inkább egy szemléleti keret, egy látószög keresése érződik rajta — s talán éppen ezért nem vélet­len, hogy a lecsukódó szem leírásával  ér véget. 

(...)