Miért

(részlet a könyvből)

​

A falakon belülről másképp látni mindent, mint a fala­kon kívülről - most már tudom.

Azt mondták, húzzam fel a térdem és ernyedjek el, csússzak kicsit balra; ne annyira; így jó lesz; gondoljak vala­mire, gondoljam, ami életemben szép és nagyon erős élmé­nyem volt.

Egy vékony, hosszú póznát nézek kitartóan; fehér és fe­kete. De nagyon-nagyon messze van, s lehet, hogy nem jól látom, a fekete talán nem is fekete rajta, hanem barna, sőt, lehet, hogy piros; nem ez a fontos.

Emlékszem egy sárgalevelű nyárfára a berényi strandon, gyerekkoromból. Húsz méternél nem lehetett messzebb a víztől, alatta volt egy pad, az előtt széles füves térség, és volt ott valahol egy szemetesedény is, talán kék. El kellene indul­nom a tó felé, keresni kellene egy pár lábbelit, azt hiszem, szi­vacsos talpú strandpapucsot, széles x-pánttal, erősen gumi-szagút. De simán belemehetek a vízbe tízszer-tizenötször - nem látom az akkori arcomat; nem tudom, épp örültem-e vagy sírtam. És mondhatom magamban - mint a varázsszót - a Gálosi Feri nevét is, aki a táborban ágyszomszédom volt - akkor sem tudom. Pedig bánatom volt, erre még emlékezem, csakhogy így ez kevés. Próbálom egyszerre, együtt látni a nyárfát, a fodrozó vizet, a füves partot, a kukásedényt, a szi­vacsos talpú strandpapucsot: finom homokba ágyazódott apró kagylók jönnek elém, néhány hintázó falevél, s csak azt látom: felhúzott térddel valaki ül a parton, nem beszél.

Úgy gondolom, ahhoz, hogy igazán felidézhessem egy-egy régi emlékemet, elébb az kell, hogy egészen elfelejtsem, amit róluk tudok. Addig kell néznem például egy felborult szénásszekeret, amíg a szekér négykerékre nem áll, és las­sacskán odább nem gurul. El kell veszítenem szem elől a felborult szekeret, hogy meglelhessem immáron vakon.

De öt szem poshadt kopaszbarack, kék parasztkötény­ben, éppúgy elém idézhet egy gorkijos vonású öregembert, akivel - nagyon régen - együtt repültünk arról a bizonyos szekérről, széna tetejéről. Kétoldalt agyagos partból kime­redő, repedezett héjú göcsös gyökerek, arrafelé, ahol az ibo­lya legelőször nyílik. Vagy: északi irányban, közel a forrás­hoz, véres a kezünk, a lábunk; káposztalevél-bögréből iszunk...

Van, hogy álmodom, s felébredve riadtan, szomjúhozva keresem az álmom. Ami elveszett - csökönyösen már hiába kutatom. Viszont ha csak két dologra visszaemlékezhetek álmomból, ennyi már elég is, hisz amíg gondolatban egyik­től a másikig érek, mindaz, ami végérvényesen elveszetnek tűnt, csendesen újra rám köszön.

Kedvemre éppígy lehetek bármikor otthon. Mért akar­nám hát mindenáron, hogy feleségem és fiam hozzám jöjje­nek? Hiszen csak néznének rám - nem látnák valódi arcom. Ha tetszik, inkább én megyek haza. Beléphetek a kapun, s máris meglátom a szakadt szúnyoghálót az ablakunkon. Mióta készülök, hogy lecserélem! Itt most bőven van idő, talán hozzá is kéne fognom...

Máskor elképzelem valakinek az arcát, és nézem órákon át, várom, hogy megszólítson: „... elfeledted a mosófazék­vécét? a patkányt, ahogy vizes tappancsaival fötört a salétromos falú folyosón? elfeledted a téli éjszakákat: gyapjúfuszekli a lábunkon, fejünkön meleg sapka, és alszunk nyomorult albérleti szobánkban? elfeledted volna a magá­tól széteső rekamiét, az asztmás hurutot? elfeledtél hát min­dent, hogy azt mondod: megöl a kényelem, megfojt! Hány év, kedvesem, hány forint?...” - Kék pongyolában Irén áll az ajtóban, és beszél, beszél, de tudom, hogy ez már régen elmúlt. „Igen, igen, elfeledlek - mondom -, egy nap majd arra ébredek, hogy elfeledtem az arcodat...”

Kérték, hogy forduljak balra; feküdjek a bal vállamon. A nővér azt mondta: vannak, akik egész hátralévő életüket... - és nem tudom, hogy mire mondta. Hordhatna inkább le­kerekített sarkú szemüveget, jobban állna neki, mint ez a szögletes. Ha azt feleltem volna: hagyjatok, fáradt vagyok -nem mondtam volna igazat; jóval többet kibírok. Nyugodtan belenyúlhatnak a tüdőmbe, a végbelembe, csak egy tüdőbe és vég­bélbe nyúlnak bele, belém már néni.

Mondatokat mondok, és hallgatom, hogyan szólnak. Ne azt nézd, mit mond a mondat, arra figyelj, hogyan szól! Mintha nem is az eszemmel gondolkodnék már, hanem egy régi bánatommal. Mintha a szomorúságommal gondolkod­hatnék, s csakis arra kell ügyelnem, hogy a mondataim, gondolataim bánattal teljesek legyenek, szinte mindegy is, mit mondok el általuk, velük. Szavak, melyek tetszés sze­rint egymásba fonhatok. Mondatok, melyek tetszés szerint lélegeztethetők. Érzem is már: itt vagyok, itt, legbelül a mon­dataimban, és nem egy teremben, nem a közös ágyon, nem a közös lepedőn - benne vagyok a mondataimban, benne a bánatban, ez kell most, mert ez a jó!...

De sokáig - bármennyire szeretném is ezt -, sokáig nem tudok a mondataimban maradni — akkora már a bánat. Ki kell hát nyitni a szemem, és nézni kell valahová, valamit meg kell látni, ami itt van körülöttem.

Kint fecskék cikáznak; az eresz alatt lehet a fészkük; na­ponta százszor, ezerszer le-föl szálldosnak.

Muszáj a falakon kívülre is tekinteni néha, még ha eltö­kéltem is, hogy arról az időről-térről huzamosan lemondok. S nem az életemet adtam így fel - nagyon is akarok élni -; csak át kell sugározni magamon a bánatot. Nem csak a tu­domásulvételét; de az élményét is szeretném annak, hogy itt vagyok.

Mondatokat mondok, és hallgatom a mondataimat. Hallgatom, hogyan szólnak. Ahhoz, hogy a falakon belüli hatás fennmaradjon, állandóan beszélnem kell; beszélni még tudok, szerencsére. Gondolom, mindnyájan így te­szünk félálmunkban: eleresztjük képzeletünket és lebegünk, ha aludni akarnánk már, ám beszűrődnek még zavaró han­gok, zajok. Úgy lehet, ott az álom a kapaszkodó, itt ugyan­arra szolgál a fáradtságra hangolt beszéd, mondatokba kényszerített bánat.

Tőled szabaddá tenni életét! - ez a mondat egyenletesen ível. íveljen hát tovább - mondom. - Kötelékét elő Időzni, amely őt hozzád köti, melyet ő maga nem akar, vagy nem mer eloldozni. De kérded magadtól most: eloldozott köte­lékkel vajon nem kötözöm-e még szorosabban magamhoz? Világai leválasztani világodról, mely már nem lehet többé az övé, nem lehet a tiéd, csak a világaitok világa VILÁG - ez minden, amit tudsz. Fiatok szólt, aki első és egyetlen már kettő közül: „Lesz akkor másik apukám?” S a válaszod volt: „Lehetni lehet, hogy lesz.” - Karácsony közelgett; fagyállót cseréltél a kocsidon; annyit, de annyit autóztál a pénzetek­ből, most akkor merre visz innen út?... - Igazából talán nem is ívelt ez a gondolat. Inkább fölszállt merőlegesen. Majdnem merőlegesen. Fölszállt, mint a fecskék. Igen, de a fecskék alá is szállnak! Próbáljunk meg hát aláereszkedni! Vajon meglesz-e a várva várt ív? - Emlékszel? - de ez már új bekezdés kell legyen! Fölülről lefelé az első!

Emlékszel? Hajnal, egy erdő és egy búzatábla közt, eső után. Egyedül vagy ébren; a többiek eldőlve jobbra-balra az éjszakai mocsokban. Úgy érzed, kifeszített a várakozás: egyszerre fontos, és végtelenül fölösleges. Elandalít a vágy, megtudni: egy távoli bolygón milyen lehet a napfölkelte, mondjuk, a vulkáni tufa pozíciójából nézve, milliárd éves magányban? De tudod: otthon békésen nyújtózkodva még alszik a fiad, s ha fölébred, azt kérdi az anyjától: Hát az apu, merre van? - Akácfalevélen briliáns-fényben egy esőcsepp; véletlenül széttöröd válladdal, amint elindulsz befelé az úton. A cipődre nézel, amely sáros, és a nadrágod szára is, föl, majdnem a térdedig. Széttörted a fényeket begyűjtő kis lencsét, ám még ezer és ezer tündököl, míg fel nem szívja reszkető testüket a nap. Elhagytad házadat, s lám, most itt vagy: sokak közt - egymagád. - íme, megvolt az ív. Idáig ért. Ez a vége. Ettől az ívtől-e, vagy mitől, nem tudom - el­fáradtam. És ez már a fáradtság fáradtsága, azt hiszem. Le­het, erre, ilyenre célzott a nővér, mikor azt mondta: vannak, akik egész hátralevő életüket...

Vannak. Tudom.

De kérdem már magamtól fogyó türelemmel - igen, fo­gyó türelemmel kérdezem, hogy miért... miért nem alha­tom már végre? Úgy, mint régen.

                    

 

 

Kicsiny fehér kövekben parányi fekete pontok

 

(részlet a könyvből)

 

Reggel, még mielőtt az első vendég megérkezett volna, a borbély ott állt az ablaknál, és a három cigánygyerekre gon­dolt, akiket munkából hazafelé menet tavaly nyáron látott a vasúti átjáró mellett, a főutat szegélyező sűrű, zöld sövény foghíjában; két fiú volt és egy lány, de lehet, hogy a harma­dik is fiú volt, a buszból ezt nem lehetett pontosan megálla­pítani, tény viszont, hogy hárman voltak. Mindjárt ahogy megállt a busz, ő is odafurakodott az ablakhoz; mindenki a bal oldali ablakhoz igyekezett, érezni lehetett, ahogy a szé­les kocsiszekrény hirtelen megsüllyed azon a felén, a másik fele meg, ugye, megemelkedett.

Szép, verőfényes délután volt, még nem egészen csúcs­idő, úgy három óra lehetett, aznap kicsivel tovább maradt bent, máskor már fél kettőkor lelép, jóval fél kettő előtt meg szokott érkezni a váltótársa, ám akkor ő épp egy vőlegényi frizurát dolgozott be, amolyan előmunkálatokat végzett a fejen, megkérte a srácot, hogy jöjjön be egy nappal elébb, péntek volt, szombatra volt kitűzve az esküvő, a fiú el is jött, csakhogy nem a megbeszélt időpontra ért oda, hanem mikor ő már átöltözött. Beront és azt mondja: ne haragudj, tudod hogy van ez ilyenkor, idefutni, odafutni, legszíveseb­ben visszacsinálnám az egészet, már ami a fölhajtást illeti, tette hozzá zavartan. Ő azonban biztosította, nincs semmi gond, megcsinálja, az idejéből kitelik, egyébként – mondta – úgy is jó lett volna, ha holnap lőjük be, csak azért kértem hogy gyere be ma, hogy a holnapi belövés biztosabb legyen. Utóbb kapcsolt, amikor már javában főnözte a fiú haját, hogy a „belövés” szónak ez esetben más értelme is lehet. A frizura végül is elkészült, a vőlegény megköszönte, mond­ta: akkor holnap reggel, ahogy megbeszéltük, ígérem, kivé­telesen pontos leszek, aztán még egyszer megtekintette ma­gát a tükörben, kezet ráztak, egy összegyűrt ötvenest nyomott a markába, nem nézte meg azonnal, csak behajtot­ta az ujjait, hogy ki ne pottyanjon, kösz, kiáltotta még a fiú után, aztán gyorsan elpakolta a szerszámait, s mindjárt ahogy kilépett az üzlet ajtaján, már ott is volt a busz.

Fölugrott, az ajtótól kicsit hátrább húzódott, fáradt volt, még érezte a főnözés kiváltotta utólagos rezgést az ujjaiban, amikor is váratlanul lefékezett a busz.

Pontosabban nem azonnal fékezett le, hanem fokozato­san. És éppen ez volt a félrevezető. Mert a fékezés miatt mindenki újabb megállóra számított, csak amikor világossá vált, hogy messze még a megálló, akkor lett ez az egész egy csapásra gyanús. Túlontúl gyanús.

Mert hisz ha nincs megálló, és mégis megáll a busz, ak­kor itt más van, akkor itt „valami” van.

De már akkorra az ülő utasok közül is többen fölálltak, mindenki balra nézett, majd hirtelen megin-dultak a buszban arrafelé, már amennyire az ülésektől és egymástól ez egyáltalán lehetséges volt. S hát ő sem tett mást: megindult bal felé.

Ha egy pillanattal előbb indul el, valószínűleg megelőzi azt a nőt, akivel később eléggé zavaros ügye támadt. Tényleg egy hajszálon múlott csak, hogy ő érjen előbb az üléssorhoz. Siettében véletlenül még a nő lábára is rálépett. Ha sikerült volna azt a pár tized-másodpercnyi előnyt megszereznie, ak­kor gyanít-hatóan mindez pont fordítva történik: a nő lép rá az ő lábára. S akkor természetesen a nő lett volna kénytelen elnézést kérni tőle, már ha egyáltalán eszébe jut neki abban a tülekedésben, hogy elnézést kérjen. Mert hiszen ő maga is – erre igazán jól emlékszik – csupán elhadart, vagy inkább elharapott egy szót: pardon – bár lehet, ennek is csupán a felét mondta, annál is inkább, mivel akkorra már a látvány kiváltotta sóhajtásokból nyilvánvalóvá vált, hogy odakint nagyon nagy baj van. Márpedig ahol igazán nagy baj van, ott egyenesen botrányos a hangsúlyozott jómodor. Épp ezért valószí­nűleg nem is mondta végig a pardont, pa- esetleg: par-ig ju­tott, de lehetséges, hogy még annyira sem, csak horkantott egyet, mint a lovak: prr, vagy: hrr..., amit akár úgy is lehetett venni, hogy kifejezetten a látvány váltja ki belőle.

Az, amit ott kint legelőször is megpillantott, egy ütött-ko­pott, horpadt lábos volt, kissé megdőlve a sövény felől, pont a buszból szemlélőnek mutatva belsejét. Néhány fehér folyamkavics volt a peremén, körülötte pedig négy-öt darab elszóródva a földön; most, ahogy visszaemlékezik minderre, egészen bizonyos benne, hogy a kövekben fekete pontok vol­tak, lehet, hogy átfúrták őket, ami talán lehetetlen is folyam­kavics esetében, ám tény: onnan, a busz ablakából jól ki tudta venni a kicsiny fehér kövekben a parányi fekete pontokat.

Valaki a busz forgórészénél épp azt mondta akkor: nem kár értük, úgyis sokan vannak!; a két nagyobb gyerek a sövény túlfeléről félig oldalra fordulva, menekülésre készen lesett az úttestre, már az úttestet szegélyező jókora betonkockák tövénél folyt a vér, a szem, amint a piszkos szürké­ben észlelte a pirosságot, máris követte nyugtalan tekintet­tel – azazhogy épp nem így!, nem a folyás irányában, hanem ellenkezőleg: a folyással szemben, egészen addig a pontig, amíg meg nem lelte a vér kútfőjét.

Ő csupán egy kisebb testet látott ott, azért is nem tudja biztosan, hogy fiú volt-e vagy lány, az orra, mármint az ő orra, erre jól vissza tud emlékezni, többször egymás után megrándult, mint a felingerelt kutyának, a torkába hirtelen fölszaladt valami kemény, és onnan se le, se föl, se befelé, se kifelé, hátulról meg csak nyomták, akik még nála is később eszméltek, tülekedtek, mint a barmok. És mert néhányan közben már elfordultak a látványtól, s igyekeztek elébbeni helyükre vissza, mindez még fokozta a kavarodást.

S neki szégyenszemre ott, abban a zűrzavarban kellett tapasztalnia, a zűrzavar kellős közepén, magama-gán, az erekciót, az átkos szemérmetlenséget, igen. Mert rettenetes, ugye, hogy bekövetkezett ott egy baleset, meghalt egy gye­rek, ám rettenetes, hogy ugyanekkor meg, emitt, a nadrág­jában is érthetetlen mód bekövet-kezett, ami a történtekhez egyáltalán nem méltó. És akkor most hogyan tudjon ő így a balesetet elszenvedőre koncentrálni. Ki a megmondhatója ennek, hogyan? Plusz még itt van előtte ez a furakodó némber is; az nem lehet, hogy ne érezze az ő állapotát, hogy – szó szerint – ebben a pillanatban is, mi van vele; persze, hogy érzi, nagyon jól tudja a dáma, hogy mi van! Holott hát szó sincs itt tényleges vágyról vagy ilyesmi, ő csak tudja. Sőt inkább még gyűlöli ezt a nyavalyás nőt, amiért villám­gyorsan eléje vágott. Külön gyűlöli azért is, hogy nem kérte ki magának, mikor ő rátaposott a lábára. Ezt a hülye busz­sofőrt is mélységesen utálja, mert mért nem megy tovább, mi a francnak kell itt annyit bámészkodni, miért!?...

Állt a borbélyműhely ablakánál, és báván nézett kifelé a szürke úttestre, mint ahogy állt és báván nézett kifelé a buszból akkor.

S míg tekintetével tétován az egymás után elrobogó autókat követte – meglehet, az ismétlődő morajlásnak köszöntően –, hirtelen emlékezetébe villant egy másik baleset, pontosabban egy kép egy balesetről, a távoli múltból.

Mint gyerek, fönt imbolyog egy ponyvás kisteherautó platóján, kezében jókora szívlapát, de már nem csapkod vele, mint pár pillanattal elébb tette, hanem csak áll ott reszkető térddel, végre az autó is megáll, egyedül marad fönn a pla­tón, s csak néz hátrafelé abba az irányba, amerről jöttek: az úttest telis-tele szétdobált iskolatáskákkal, szatyrokkal, kilós, két kilós kenyerekkel (hisz mindig a szomszéd faluból, ahová iskolába jártak, mindig a szomszéd faluból vitték haza a kenyeret, emlékszik); a Darabos Feri, aki majd orvos lesz, ott fek­szik vérében az út közepén, leugrott a mozgó autóról a ba­rom, akárcsak a többiek, de a többiek legalább fölkec-meregnek, ő mindezt a teherautó platójáról szemléli, a sofőr most száll ki, az arca krétafehér; „mi van itt?!” – ezt habogja zava­rodottan, ő meg csak szorítja a szívlapátot, nem tudja, oda­vágjon-e vele ennek a hülye sofőrnek: „mondtuk, hogy álljon meg, kiabáltuk magának, hogy nem jó felé megy, én ezzel a dögnehéz lapáttal ütöttem az ablakrácsot, de maga csak ment tovább, mint a megveszekedett, most tessék, tessék, nézze meg, hogy mi lett, mit gondol, kit fognak lelőni ezért? mert azt kéne, odaállítani, és lelőni, mint a kutyát...”; a vér ugyan­úgy kanyargott a földön fekvő Darabos körül, mint évekkel később a cigánygyerek mellett; a pirossága ugyanolyan pi­rosság volt, a por, amely lassan fölitta, ugyanolyan por; megkoszosodott vér, összevérzett por – ennyi...

A borbély, ellépve az ablaktól, a tükör elé állt, hosszan vi­zet engedett a csuklójára, nézte közben az arcát a tükörben: „ennyi” – ismételte meg halkan; nézte a száját, ahogy mozog, közben pedig kesernyésen arra gondolt, ma estig megnyír vagy tizenöt fejet, megstuccol fele annyi bajuszt, közel tíz sze­mélynek megmossa a haját, ötnek közülük hullámosra főnözi, ötnek simára, angol- vagy hardy-frizurára, és még mindig nem ér véget a napja, mert hisz – jól tudja – kilenc után pár perccel megjelenik a takarító mamika; belép, s mosolyogva máris leteríti egyenként a felmosott kőpadlóra a törölközőket, előbb egymás mellé négyet, azután rá a többit is, majd titokzatosan lámpát olt, egy ideig még a helyén marad, megvárja míg a szeme hozzászokik a majdnem-sötéthez, akkor szépen leguggol, akkurátusán letérdepel, bő szoknyája, mint a harang, szétterül körülötte, várhatóan valamit sóhajt majd, hogy: rossz idő lesz holnap, mester uram, mert napok óta sajog a lábam, közben előrehajol, alsó keresztfogással fölmarkolja a szoknyáját, az egészet ráejti a hátára, ott riszálva elegyengeti, s miután mélyen előrehajolva bütykös könyökére ereszkedik – a szoknya széle ekkor már a fejére hull, deréktól fölfelé teljesen befödi, ám még így is kivehető alatta az ívelő gerinc –, akkor azt mondja az asszonyság, és ez úgy hangzik majd, mintha zsákból (ha ugyan nem hordóból) szólna, azt mondja áhítattal: tartom ám, mesterem, tartom!, és akkor ő, a borbély, némán leereszkedik eme kései, legeslegutolsó vendége mögé, zsebben hordozható kis kézi kölniszórójával egyenletesen befújja az asszony seggét, megvárja míg a levendula-permet az orráig hatol, mélyen beszippantja, ettől frissen föllélegzik, ám tovább már nem halogathatja, kimondja hát a térdepelőnek, ami a szívén, hogy: ennyi; kész; nincs tovább! – s jóllehet lekapja még utolszor nullásgéppel az asszony bozontját, mely bokrosabb és gyorsabb növekedésű az összes általa ismert szakállnál, többé eme műveletre sem kerít már sort, holnap ugyanis végleg elmegy innét, feladva szakmáját, holnaptól örökre bezárja a boltot.

Mert: ennyi volt itt; nincs tovább.